Zsoltárok 137

1 Babilon folyóvizeinél, ott ültünk és sírtunk, mikor a Sionról megemlékezénk.

By the rivers of Babylon we sat down and wept when we thought about Zion.

2 A fűzfákra, közepette, oda függesztettük hárfáinkat,

On the poplars there we hung our harps.

3 Mert énekszóra nógattak ott elfogóink, kínzóink pedig víg dalra, mondván: Énekeljetek nékünk a Sion énekei közül!

There our captors required songs from us, and those who mocked us required us to be happy, saying, “Sing us one of the songs of Zion.”

4 Hogyan énekelnők az Úrnak énekét idegen földön?!

How could we sing a song about Yahweh in a foreign land?

5 Ha elfelejtkezem rólad, Jeruzsálem felejtkezzék el rólam az én jobbkezem!

If I ignore the memory of you, Jerusalem, let my right hand forget her skill.

6 Nyelvem ragadjon az ínyemhez, ha meg nem emlékezem rólad; ha nem Jeruzsálemet tekintem az én vígasságom fejének!

Let my tongue cling to the roof of my mouth if I think about you no more, if I do not prefer Jerusalem more than my greatest delights.

7 Emlékezzél meg, Uram, az Edom fiairól, a kik azt mondták Jeruzsálem napján: Rontsátok le, rontsátok le fenékig!

Call to mind, Yahweh, what the Edomites did on the day Jerusalem fell. They said, “Tear it down, tear it down to its foundations.”

8 Babilon leánya, te pusztulóra vált! Áldott legyen a ki megfizet néked gonoszságodért, a melylyel te fizettél nékünk!

Daughter of Babylon, soon to be destroyed— may the person be blessed, whoever pays you back for what you have done to us.

9 Áldott legyen, a ki megragadja és sziklához paskolja kisdedeidet!

May the person be blessed, whoever takes and dashes your little ones against a rock.