Jób 29
1 Jób pedig folytatá az ő beszédét, és monda:
Job vervolgde zijn rede, en sprak
2 Oh, vajha olyan volnék, mint a hajdani hónapokban, a mikor Isten őrzött engem!
Ach, was ik als in vroeger maanden, In de tijd, toen God mij behoedde,
3 Mikor az ő szövétneke fénylett fejem fölött, s világánál jártam a setétet;
Toen Hij zijn lamp boven mijn hoofd liet stralen, En ik bij zijn licht door de duisternis ging;
4 A mint java-korom napjaiban valék, a mikor Isten gondossága borult sátoromra!
Zoals ik was in mijn beste dagen Toen God mijn tent nog beschutte!
5 Mikor még a Mindenható velem volt, és körültem voltak gyermekeim;
Toen de Almachtige nog met mij was, Mijn kinderen mij nog omringden;
6 Mikor lábaimat édes tejben mostam, és mellettem a szikla olajpatakokat ontott;
Toen mijn voeten zich baadden in boter, De rots, waar ik stond, beken olie liet stromen;
7 Mikor a kapuhoz mentem, fel a városon; a köztéren székemet fölállítám:
Als ik uitging naar de poort van de stad, En op het plein mijn zetel liet zetten:
8 Ha megláttak az ifjak, félrevonultak, az öregek is fölkeltek és állottak.
Trokken de jongemannen zich terug, zodra ze mij zagen, Rezen de grijsaards op en bleven staan,
9 A fejedelmek abbahagyták a beszédet, és tenyeröket szájukra tették.
Staakten de edelen hun gesprek En legden de hand op hun mond.
10 A főemberek szava elnémult, és nyelvök az ínyökhöz ragadt.
De stem der leiders verstomde, Hun tong kleefde aan hun gehemelte vast;
11 Mert a mely fül hallott, boldognak mondott engem, és a mely szem látott, bizonyságot tett én felőlem.
Toen het oor, dat het hoorde, mij gelukkig prees En het oog, dat het zag, mij bijval schonk!
12 Mert megmentém a kiáltozó szegényt, és az árvát, a kinek nem volt segítsége.
Want ik hielp den arme, die om bijstand riep, Den wees, die geen helper meer had;
13 A veszni indultnak áldása szállt reám, az özvegynek szívét megörvendeztetém.
Dien de ondergang dreigde, zegende mij, Het hart der weduwe vrolijkte ik op;
14 Az igazságot magamra öltém és az is magára ölte engem; palást és süveg gyanánt volt az én ítéletem.
Rechtschapenheid trok ik aan als een kleed, Mijn gerechtigheid als een mantel en kroon.
15 A vaknak én szeme valék, és a sántának lába.
Ik was de ogen voor blinden, De voeten voor kreupelen;
16 A szűkölködőknek én atyjok valék, az ismeretlennek ügyét is jól meghányám-vetém.
Voor armen was ik een vader, Voor onbekenden onderzocht ik het pleit.
17 Az álnoknak zápfogait kitördösém, és fogai közül a prédát kiütém vala.
Maar den boosdoener brak ik de tanden, En rukte hem de prooi uit zijn kaken.
18 Azt gondoltam azért: fészkemmel veszek el, és mint a homok, megsokasodnak napjaim.
Ik dacht bij mijzelf: Oud zal ik sterven Mijn dagen zullen talrijk zijn als het zand;
19 Gyökerem a víznek nyitva lesz, és ágamon hál meg a harmat.
Mijn wortel zal openstaan voor het water, De dauw op mijn takken vernachten;
20 Dicsőségem megújul velem, és kézívem erősebbé lesz kezemben.
Mijn eer blijft steeds nieuw, Mijn boog wint aan jeugdige kracht in mijn hand!
21 Hallgattak és figyeltek reám, és elnémultak az én tanácsomra.
Ze luisterden zwijgend naar mij En wachtten mijn beslissing af;
22 Az én szavaim után nem szóltak többet, s harmatként hullt rájok beszédem.
Had ik uitgesproken, dan nam niemand het woord, Maar mijn rede druppelde op hen neer.
23 Mint az esőre, úgy vártak rám, és szájukat tátották, mint tavaszi záporra.
Ze verlangden naar mij als naar regen, Met open mond als naar een late bui.
24 Ha rájok mosolyogtam, nem bizakodtak el, és arczom derüjét nem sötétíték be.
Lachte ik hun toe, ze durfden het niet geloven, En vingen het stralen van mijn aangezicht op.
25 Örömest választottam útjokat, mint főember ültem ott; úgy laktam ott, mint király a hadseregben, mint a ki bánkódókat vigasztal.
Bezocht ik hen, ik zat bovenaan, Troonde als een vorst bij zijn troepen, als een die treurenden troost.
