Zsoltárok 139
1 A karmesternek. Zsoltár Dávidtól. Örökkévaló, átkutattál engem és megismertél.
Zborovođi. Davidov. Jahve, proničeš me svega i poznaješ,
2 Te ismered ültemet és keltemet, érted gondolatomat messziről.
ti znaš kada sjednem i kada ustanem, izdaleka ti već misli moje poznaješ.
3 Jártamat és fektemet meghánytad, s mind az útjaimat kitapasztaltad,
Hodam li ili ležim, sve ti vidiš, znani su ti svi moji putovi.
4 mert nincs szó nyelvemen; immár Örökkévaló, ismered azt egészen.
Riječ mi još nije na jezik došla, a ti, Jahve, sve već znadeš.
5 Hátul és elől körülzártál engem és reám tetted kezedet.
S leđa i s lica ti me obuhvaćaš, na mene si ruku svoju stavio.
6 Csodálatos nekem a megismerése, túlmagas, nem birom meg.
Znanje to odveć mi je čudesno, previsoko da bih ga dokučio.
7 Hová menjek szellemedtől, s hová szökjem színed elől?
Kamo da idem od duha tvojega i kamo da od tvog lica pobjegnem?
Ako se na nebo popnem, ondje si, ako u Podzemlje legnem, i ondje si. (Sheol h7585)
9 Venném hajnalnak szárnyait, laknám tengernek végén:
Uzmem li krila zorina pa se naselim moru na kraj
10 ott is kezed vezet engem, és megragad a te jobbod.
i ondje bi me ruka tvoja vodila, desnica bi me tvoja držala.
11 Ha mondom: bizony, sötétség borit el engem és éjjellé válik a világosság körülöttem:
Reknem li: “Nek' me barem tmine zakriju i nek' me noć umjesto svjetla okruži!” -
12 a sötétség sem sötét neked, s az éjjel világít mint a nappal, akár sötétség akár világosság!
ni tmina tebi neće biti tamna: noć sjaji kao dan i tama kao svjetlost.
13 Mert te szerzetted veséimet, szöttél engem anyám testében.
Jer ti si moje stvorio bubrege, satkao me u krilu majčinu.
14 Magasztallak azért, hogy félelmetesen csodás lettem; csodásak a műveid és lelkem tudja nagyon.
Hvala ti što sam stvoren tako čudesno, što su djela tvoja predivna. Dušu moju do dna si poznavao,
15 Nem volt rejtve előtted csontozatom, a hogy alkottattam titokban, himeztettem földnek aljaiban.
kosti moje ne bjehu ti sakrite dok nastajah u tajnosti, otkan u dubini zemlje.
16 Idomtalan testemet látták szemeid; a könyvedben mind be vannak irva-e a napok, melyek alkotandók, midőn egy sem volt még közülök.
Oči tvoje već tada gledahu djela moja, sve već bješe zapisano u knjizi tvojoj: dani su mi određeni dok još ne bješe ni jednoga.
17 Nekem pedig mi drágák a gondolataid, oh Isten, mi tetemesek az összegeik!
Kako su mi, Bože, naumi tvoji nedokučivi, kako li je neprocjenjiv zbroj njihov.
18 Megolvasnám – számosabbak a fövenynél; fölébredek és még veled vagyok.
Da ih brojim? Više ih je nego pijeska! Dođem li im do kraja, ti mi preostaješ!
19 Vajha megölnéd, oh Isten, a gonoszt! És vérontás emberei ti, távozzatok tölem!
De, istrijebi, Bože, zlotvora, krvoloci nek' odstupe od mene!
20 Kik téged megemlítenek fondorlatnál, hamisan ejtették ki nevedet ellenségeid.
Jer podmuklo se bune protiv tebe, uzalud se dižu tvoji dušmani.
21 Nemde gyűlölőidet, oh Örökkévaló, gyülölöm és az ellened támadóktól elundorodom.
Jahve, zar da ne mrzim tvoje mrzitelje? Zar da mi se ne gade protivnici tvoji?
22 Teljes gyűlölettel gyűlölöm őket, ellenségeimmé lettek nekem!
Mržnjom dubokom ja ih mrzim i držim ih svojim neprijateljima.
23 Kutass át engem, Isten s ismerd meg szivemet; vizsgálj meg, s ismerd meg tépelődésemet!
Pronikni me svega, Bože, srce mi upoznaj, iskušaj me i upoznaj misli moje:
24 S lásd, van-e bennem bosszantásnak útja, s vezess engem az örök útra!
pogledaj, ne idem li putem pogubnim i povedi me putem vječnim!
