Zsoltárok 137

1 Bábel folyóinál – ott ültünk, sirtunk is, mikor megemlékeztünk Cziónról.

Junto a los ríos de Babilonia, allí nos sentábamos y llorábamos, acordándonos de Sión.

2 A fűzfákra aggattuk benne hárfáinkat.

En los sauces de aquella tierra colgábamos nuestras cítaras;

3 Mert ott kértek tőlünk foglyulejtőink énekszót, és zaklatóink vígságot: énekeljetek nekünk Czíón énekeiből!

porque allí nuestros raptores nos pedían cánticos, y nuestros atormentadores alegría: “Cantadnos de los cantares de Sión.”

4 Hogyan énekeljük az Örökkévaló énekét. idegen földön?

¿Cómo cantar un cántico de Yahvé en tierra extraña?

5 Ha rólad megfeledkezem, Jeruzsálem, feledkezzék rólam a jobbom!

Si yo te olvido, oh Jerusalén, olvídese de sí mi diestra.

6 Tapadjon nyelvem inyemhez, ha meg nem emlékezem rólad, ha föl nem emelem Jeruzsálemet örömöm tetejére!

Péguese mi lengua a mi paladar, si no me acordare de ti; si no pusiese a Jerusalén por encima de toda alegría.

7 Emlékezzél meg, Örökkévaló, Jeruzsálem napjáról, Edóm fiairól, a kik azt mond- ták: dúljátok, dúljátok az alapig benne!

Acuérdate, Yahvé, contra los hijos de Edom, del día de Jerusalén. Ellos decían: “¡Arrasad, arrasadla hasta los cimientos!”

8 Bábel leánya, pusztulásra való te – boldog, a ki megfizeti néked tettedet, melyet elkövettél rajtunk!

Hija de Babilonia, la devastada: dichoso aquel que ha de pagarte el precio de lo que nos hiciste.

9 Boldog, a ki megragadja. és szétzúzza kisdedeidet a sziklán!

¡Dichoso el que tomará tus pequeñuelos y los estrellará contra la peña!