Psaltaren 137

1 Vid Babels floder, där sutto vi och gräto, när vi tänkte på Sion.

Babilon folyóvizeinél, ott ültünk és sírtunk, mikor a Sionról megemlékezénk.

2 I pilträden som där voro hängde vi upp våra harpor.

A fűzfákra, közepette, oda függesztettük hárfáinkat,

3 Ty de som höllo oss fångna bådo oss där att sjunga, och våra plågare bådo oss vara glada: "Sjungen för oss en av Sions sånger."

Mert énekszóra nógattak ott elfogóink, kínzóink pedig víg dalra, mondván: Énekeljetek nékünk a Sion énekei közül!

4 Huru skulle vi kunna sjunga HERRENS sång i främmande land?

Hogyan énekelnők az Úrnak énekét idegen földön?!

5 Nej, om jag förgäter dig, Jerusalem, så förgäte min högra hand sin tjänst.

Ha elfelejtkezem rólad, Jeruzsálem felejtkezzék el rólam az én jobbkezem!

6 Min tunga låde vid min gom, om jag upphör att tänka på dig, om jag icke låter Jerusalem vara min allra högsta glädje.

Nyelvem ragadjon az ínyemhez, ha meg nem emlékezem rólad; ha nem Jeruzsálemet tekintem az én vígasságom fejének!

7 Tänk, HERRE, på Jerusalems dag, och straffa Edoms barn, dem som ropade: "Riven ned, riven ned det ända till grunden."

Emlékezzél meg, Uram, az Edom fiairól, a kik azt mondták Jeruzsálem napján: Rontsátok le, rontsátok le fenékig!

8 Dotter Babel, du ödeläggelsens stad, säll är den som får vedergälla dig allt vad du har gjort oss.

Babilon leánya, te pusztulóra vált! Áldott legyen a ki megfizet néked gonoszságodért, a melylyel te fizettél nékünk!

9 Säll är den som får gripa dina späda barn och krossa dem mot klippan.

Áldott legyen, a ki megragadja és sziklához paskolja kisdedeidet!