Psaltaren 137

1 Vid Babels floder, där sutto vi och gräto, när vi tänkte på Sion.

Bábel folyóinál – ott ültünk, sirtunk is, mikor megemlékeztünk Cziónról.

2 I pilträden som där voro hängde vi upp våra harpor.

A fűzfákra aggattuk benne hárfáinkat.

3 Ty de som höllo oss fångna bådo oss där att sjunga, och våra plågare bådo oss vara glada: "Sjungen för oss en av Sions sånger."

Mert ott kértek tőlünk foglyulejtőink énekszót, és zaklatóink vígságot: énekeljetek nekünk Czíón énekeiből!

4 Huru skulle vi kunna sjunga HERRENS sång i främmande land?

Hogyan énekeljük az Örökkévaló énekét. idegen földön?

5 Nej, om jag förgäter dig, Jerusalem, så förgäte min högra hand sin tjänst.

Ha rólad megfeledkezem, Jeruzsálem, feledkezzék rólam a jobbom!

6 Min tunga låde vid min gom, om jag upphör att tänka på dig, om jag icke låter Jerusalem vara min allra högsta glädje.

Tapadjon nyelvem inyemhez, ha meg nem emlékezem rólad, ha föl nem emelem Jeruzsálemet örömöm tetejére!

7 Tänk, HERRE, på Jerusalems dag, och straffa Edoms barn, dem som ropade: "Riven ned, riven ned det ända till grunden."

Emlékezzél meg, Örökkévaló, Jeruzsálem napjáról, Edóm fiairól, a kik azt mond- ták: dúljátok, dúljátok az alapig benne!

8 Dotter Babel, du ödeläggelsens stad, säll är den som får vedergälla dig allt vad du har gjort oss.

Bábel leánya, pusztulásra való te – boldog, a ki megfizeti néked tettedet, melyet elkövettél rajtunk!

9 Säll är den som får gripa dina späda barn och krossa dem mot klippan.

Boldog, a ki megragadja. és szétzúzza kisdedeidet a sziklán!