Psaltaren 139
1 För sångmästaren; av David; en psalm. HERRE, du utrannsakar mig och känner mig.
A karmesternek. Zsoltár Dávidtól. Örökkévaló, átkutattál engem és megismertél.
2 Evad jag sitter eller uppstår, vet du det; du förstår mina tankar fjärran ifrån.
Te ismered ültemet és keltemet, érted gondolatomat messziről.
3 Evad jag går eller ligger, utforskar du det, och med alla mina vägar är du förtrogen.
Jártamat és fektemet meghánytad, s mind az útjaimat kitapasztaltad,
4 Ty förrän ett ord är på min tunga, se, så känner du, HERRE, det till fullo.
mert nincs szó nyelvemen; immár Örökkévaló, ismered azt egészen.
5 Du omsluter mig på alla sidor och håller mig i din hand.
Hátul és elől körülzártál engem és reám tetted kezedet.
6 En sådan kunskap är mig alltför underbar; den är mig för hög, jag kan icke begripa den.
Csodálatos nekem a megismerése, túlmagas, nem birom meg.
7 Vart skall jag gå för din Ande, och vart skall jag fly för ditt ansikte?
Hová menjek szellemedtől, s hová szökjem színed elől?
8 Fore jag upp till himmelen, så är du där, och bäddade jag åt mig i dödsriket, se, så är du ock där. (Sheol h7585)
Ha felszállok az égbe, te ott vagy, s ha ágyat terítenék az alvilágban, ímhol vagy. (Sheol h7585)
9 Toge jag morgonrodnadens vingar, gjorde jag mig en boning ytterst i havet,
Venném hajnalnak szárnyait, laknám tengernek végén:
10 så skulle också där din hand leda mig och din högra hand fatta mig.
ott is kezed vezet engem, és megragad a te jobbod.
11 Och om jag sade: »Mörker må betäcka mig och ljuset bliva natt omkring mig»,
Ha mondom: bizony, sötétség borit el engem és éjjellé válik a világosság körülöttem:
12 så skulle själva mörkret icke vara mörkt för dig, natten skulle lysa såsom dagen: ja, mörkret skulle vara såsom ljuset.
a sötétség sem sötét neked, s az éjjel világít mint a nappal, akár sötétség akár világosság!
13 Ty du har skapat mina njurar, du sammanvävde mig i min moders liv.
Mert te szerzetted veséimet, szöttél engem anyám testében.
14 Jag tackar dig för att jag är danad så övermåttan underbart; ja, underbara äro dina verk, min själ vet det väl.
Magasztallak azért, hogy félelmetesen csodás lettem; csodásak a műveid és lelkem tudja nagyon.
15 Benen i min kropp voro icke förborgade för dig, när jag bereddes i det fördolda, när jag bildades i jordens djup.
Nem volt rejtve előtted csontozatom, a hogy alkottattam titokban, himeztettem földnek aljaiban.
16 Dina ögon sågo mig, när jag ännu knappast var formad; alla mina dagar blevo uppskrivna i din bok, de voro bestämda, förrän någon av dem hade kommit.
Idomtalan testemet látták szemeid; a könyvedben mind be vannak irva-e a napok, melyek alkotandók, midőn egy sem volt még közülök.
17 Huru outgrundliga äro icke för mig dina tankar, o Gud, huru stor är icke deras mångfald!
Nekem pedig mi drágák a gondolataid, oh Isten, mi tetemesek az összegeik!
18 Skulle jag räkna dem, så vore de flera än sanden; när jag uppvaknade, vore jag ännu hos dig.
Megolvasnám – számosabbak a fövenynél; fölébredek és még veled vagyok.
19 Gud, o att du ville dräpa de ogudaktiga! Ja, måtte de blodgiriga vika bort ifrån mig,
Vajha megölnéd, oh Isten, a gonoszt! És vérontás emberei ti, távozzatok tölem!
20 de som tala om dig med ränker i sinnet, de som hava bragt dina städer i fördärv!
Kik téged megemlítenek fondorlatnál, hamisan ejtették ki nevedet ellenségeid.
21 Skulle jag icke hata dem som hata dig, HERRE? Skulle jag icke känna leda vid dem som stå dig emot?
Nemde gyűlölőidet, oh Örökkévaló, gyülölöm és az ellened támadóktól elundorodom.
22 Jag hatar dem med starkaste hat; ja, mina fiender hava de blivit.
Teljes gyűlölettel gyűlölöm őket, ellenségeimmé lettek nekem!
23 Utrannsaka mig, Gud, och känn mitt hjärta; pröva mig och känn mina tankar,
Kutass át engem, Isten s ismerd meg szivemet; vizsgálj meg, s ismerd meg tépelődésemet!
24 och se till, om jag är stadd på en olycksväg, och led mig på den eviga vägen.
S lásd, van-e bennem bosszantásnak útja, s vezess engem az örök útra!
