Psaltaren 88
1 En Psalmvisa Korah barnas, till att föresjunga, om de eländas svaghet; en undervisning Hemans, dens Esrahitens. Herre Gud, min Frälsare, jag ropar dag och natt inför dig.
Ének. A Kóráh fiainak zsoltára. Az éneklőmesternek a Mahalath-lehannóthra. Az Ezrahita Hémán tanítása. Uram, szabadításomnak Istene! Nappal kiáltok, éjjelente előtted vagyok:
2 Låt mina bön komma inför dig; böj din öron till mitt ropande.
Jusson elődbe imádságom, hajtsad füled az én kiáltozásomra!
Mert betelt a lelkem nyomorúságokkal, és életem a Seolig jutott. (Sheol h7585)
4 Jag är aktad lik vid dem som i kulona fara; jag är såsom en man, den ingen hjelp hafver.
Hasonlatossá lettem a sírba szállókhoz; olyan vagyok, mint az erejevesztett ember.
5 Jag ligger ibland de döda öfvergifven, såsom de slagne, de i grafvene ligga; på hvilka du intet mer tänker, och de ifrå dine hand afskilde äro.
A holtak közt van az én helyem, mint a megölteknek, a kik koporsóban feküsznek, a kikről többé nem emlékezel, mert elszakasztattak a te kezedtől.
6 Du hafver lagt mig i gropena neder, uti mörkret och i djupet.
Mély sírba vetettél be engem, sötétségbe, örvények közé.
7 Din grymhet trycker mig, och tränger mig med allom dinom böljom. (Sela)
A te haragod reám nehezedett, és minden haboddal nyomtál engem. (Szela)
8 Mina vänner hafver du låtit komma långt ifrå mig; du hafver gjort mig dem till en styggelse; jag ligger fången, och kan icke utkomma.
Elszakasztottad ismerőseimet tőlem, útálattá tettél előttök engem; berekesztettem és ki nem jöhetek.
9 Mitt ansigte är jämmerligit för vedermödos skull. Herre, jag åkallar dig dagliga; jag uträcker mina händer till dig.
Szemem megsenyvedett a nyomorúság miatt; kiáltalak téged Uram minden napon, hozzád terjengetem kezeimet.
10 Månn du då göra under ibland de döda? Eller månn de döda uppstå och tacka dig? (Sela)
Avagy a holtakkal teszel-é csodát? Felkelnek-é vajjon az árnyak, hogy dicsérjenek téged? (Szela)
11 Månn man uti grafvena förtälja dina godhet; och dina trohet uti förderfvet?
Beszélik-é a koporsóban a te kegyelmedet, hűségedet a pusztulás helyén?
12 Kunna då dina under uti mörkret kända varda; eller din rättfärdighet i de lande, der all ting förgätas?
Megtudhatják-é a sötétségben a te csodáidat, és igazságodat a feledékenység földén?
13 Men jag ropar till dig, Herre, och min bön kommer bittida för dig.
De én hozzád rimánkodom, Uram, és jó reggel elédbe jut az én imádságom:
14 Hvi förkastar du, Herre, mina själ; och förskyler ditt ansigte för mig?
Miért vetsz el hát Uram engem, és rejted el orczádat én tőlem?
15 Jag är elände och vanmägtig, att jag så bortkastad är. Jag lider ditt förskräckande, så att jag fulltnär förtviflar.
Nyomorult és holteleven vagyok ifjúságomtól kezdve; viselem a te rettentéseidet, roskadozom.
16 Din grymhet går öfver mig, ditt förskräckande trycker mig.
Általmentek rajtam a te búsulásaid; a te szorongatásaid elemésztettek engem.
17 De omlägga mig dagliga såsom vatten, och omhvärfva mig tillsammans.
Körülvettek engem, mint a vizek egész napon; együttesen körülöveztek engem.
18 Du gör, att mina vänner och näste, och mine kände draga sig långt ifrå mig, för sådana jämmers skull.
Elszakasztottál tőlem barátot és rokont; ismerőseim a – setétség.
