Psaltaren 142

1 En undervisning Davids, till att bedja, då han uti kulone var. Jag ropar till Herran med mine röst, och beder Herran med mine röst.

Dávid tanítása; imádság a barlangban létekor. Fenszóval hívom az Urat, fenszóval könyörgök az Úrhoz.

2 Jag utgjuter mitt tal för honom, och gifver honom mina nöd före.

Kiöntöm előtte panaszomat, kitárom előtte nyomorúságomat,

3 När min ande i ångest är, så låter du dig vårda om mig. De sätta för mig snaror på vägen, der jag går.

Mikor elcsügged bennem a lelkem. Te pedig tudod az én ösvényemet, hogy az úton, a melyen járok, tőrt hánytak elém.

4 Skåda på högra handena; och se, der vill ingen känna mig. Jag kan icke undfly; ingen låter sig vårda om mine själ.

Tekints jobbra és lásd meg, hogy senki sincsen, a ki ismerne; nincsen számomra menedék; senki sem tudakozódik felőlem.

5 Herre, till dig ropar jag, och säger: Du äst mitt hopp, min del uti de lefvandes land.

Hívlak téged, oh Uram; s ezt mondom: Te vagy oltalmam és örökségem az élőknek földén;

6 Akta uppå min klagan; ty jag varder svårliga plågad. Hjelp mig ifrå mina förföljare; ty de äro mig för mägtige.

Figyelmezz esedezésemre, mert igen nyomorult vagyok! Szabadíts meg engem üldözőimtől, mert hatalmasabbak nálamnál!

7 För mina själ utu fångahuset, att jag må tacka ditt Namn. De rättfärdige skola församla sig till mig, när du väl emot mig gör.

Vezesd ki lelkemet a börtönből, hogy magasztaljam a te nevedet! Az igazak vegyenek engem körül, mikor jól teszel majd velem.