Psaltaren 137

1 Vid de älfver i Babel såte vi och grete, då vi på Zion tänkte.

Babilon folyóvizeinél, ott ültünk és sírtunk, mikor a Sionról megemlékezénk.

2 Våra harpor hängde vi på pilträ, som der äro.

A fűzfákra, közepette, oda függesztettük hárfáinkat,

3 Ty der bådo de oss sjunga, som oss fångna höllo, och i vår gråt glade vara: Sjunger oss ena af Zions Visor.

Mert énekszóra nógattak ott elfogóink, kínzóink pedig víg dalra, mondván: Énekeljetek nékünk a Sion énekei közül!

4 Huru skulle vi sjunga Herrans viso i främmande land?

Hogyan énekelnők az Úrnak énekét idegen földön?!

5 Om jag förgäter dig, Jerusalem, så varde min högra hand förgäten.

Ha elfelejtkezem rólad, Jeruzsálem felejtkezzék el rólam az én jobbkezem!

6 Min tunga låde vid min gom, om jag icke tänker uppå dig; om jag icke låter Jerusalem min högsta glädje vara.

Nyelvem ragadjon az ínyemhez, ha meg nem emlékezem rólad; ha nem Jeruzsálemet tekintem az én vígasságom fejének!

7 Herre, mins uppå Edoms barn, på Jerusalems dag; de der säga: Slår ned, slår ned i grund.

Emlékezzél meg, Uram, az Edom fiairól, a kik azt mondták Jeruzsálem napján: Rontsátok le, rontsátok le fenékig!

8 Du förstörda dotter Babel, säll är den dig vedergäller, såsom du oss gjort hafver.

Babilon leánya, te pusztulóra vált! Áldott legyen a ki megfizet néked gonoszságodért, a melylyel te fizettél nékünk!

9 Säll är den, som dina unga barn tager, och slår dem emot stenen.

Áldott legyen, a ki megragadja és sziklához paskolja kisdedeidet!