Job 29
1 Och Job hof åter upp sitt ordspråk, och sade:
Jób pedig folytatá az ő beszédét, és monda:
2 Ack! att jag vore såsom uti de förra månader, uti de dagar då Gud bevarade mig.
Oh, vajha olyan volnék, mint a hajdani hónapokban, a mikor Isten őrzött engem!
3 Då hans lykta sken öfver mitt hufvud, och jag i mörkrena gick vid hans ljus;
Mikor az ő szövétneke fénylett fejem fölött, s világánál jártam a setétet;
4 Såsom jag var i min ungdoms tid, då Guds hemlighet var öfver mina hyddo;
A mint java-korom napjaiban valék, a mikor Isten gondossága borult sátoromra!
5 Då den Allsmägtige ännu med mig var, och mine tjenare allt omkring mig;
Mikor még a Mindenható velem volt, és körültem voltak gyermekeim;
6 Då jag tvådde min väg uti smör, och hälleberget utgöt mig oljoflodar;
Mikor lábaimat édes tejben mostam, és mellettem a szikla olajpatakokat ontott;
7 Då jag utgick till stadsporten, och lät bereda mig mitt säte på gatone;
Mikor a kapuhoz mentem, fel a városon; a köztéren székemet fölállítám:
8 Då mig ynglingar sågo, och undstungo sig, och de gamle uppstodo för mig;
Ha megláttak az ifjak, félrevonultak, az öregek is fölkeltek és állottak.
9 Då de öfverste igen vände att tala, och lade sina hand på sin mun;
A fejedelmek abbahagyták a beszédet, és tenyeröket szájukra tették.
10 Då Förstarnas röst gömde sig undan, och deras tunga lådde vid deras gom.
A főemberek szava elnémult, és nyelvök az ínyökhöz ragadt.
11 Ty hvilkens öra mig hörde, den prisade mig saligan; och hvilkens öga mig såg, den vittnade om mig.
Mert a mely fül hallott, boldognak mondott engem, és a mely szem látott, bizonyságot tett én felőlem.
12 Förty jag halp den fattiga, som ropade, och den faderlösa, som ingen hjelpare hade.
Mert megmentém a kiáltozó szegényt, és az árvát, a kinek nem volt segítsége.
13 Dens välsignelse, som förgås skulle, kom öfver mig; och jag tröstade enkones hjerta.
A veszni indultnak áldása szállt reám, az özvegynek szívét megörvendeztetém.
14 Rättfärdighet var min klädebonad, den iklädde jag såsom en kjortel; och min dom var min skrud.
Az igazságot magamra öltém és az is magára ölte engem; palást és süveg gyanánt volt az én ítéletem.
15 Jag var dens blindas öga, och dens haltas fot.
A vaknak én szeme valék, és a sántának lába.
16 Jag var de fattigas fader, och hvilken sak jag icke visste, den utfrågade jag.
A szűkölködőknek én atyjok valék, az ismeretlennek ügyét is jól meghányám-vetém.
17 Jag sönderslog dens orättfärdigas oxlatänder, och tog rofvet utu hans tänder.
Az álnoknak zápfogait kitördösém, és fogai közül a prédát kiütém vala.
18 Jag tänkte: Jag vill dö uti mitt näste, och göra mina dagar många såsom sand.
Azt gondoltam azért: fészkemmel veszek el, és mint a homok, megsokasodnak napjaim.
19 Min säd gick upp af vätsko, och dagg blef öfver min årsväxt.
Gyökerem a víznek nyitva lesz, és ágamon hál meg a harmat.
20 Min härlighet förnyade sig för mig, och min båge förvandlade sig i mine hand.
Dicsőségem megújul velem, és kézívem erősebbé lesz kezemben.
21 De hörde mig, och tigde; och vaktade uppå mitt råd.
Hallgattak és figyeltek reám, és elnémultak az én tanácsomra.
22 Efter min ord talade ingen mer, och mitt tal dröp på dem.
Az én szavaim után nem szóltak többet, s harmatként hullt rájok beszédem.
23 De vaktade på mig såsom på regn, och uppgapade med munnen såsom efter aftonregn.
Mint az esőre, úgy vártak rám, és szájukat tátották, mint tavaszi záporra.
24 Om jag log till dem, förläto de sig intet deruppå; och torde intet bedröfva mig.
Ha rájok mosolyogtam, nem bizakodtak el, és arczom derüjét nem sötétíték be.
25 När jag ville komma till deras handlingar, så måste jag sitta främst; och bodde såsom en Konung ibland krigsfolk, då jag hugsvalade dem som sorgfulle voro.
Örömest választottam útjokat, mint főember ültem ott; úgy laktam ott, mint király a hadseregben, mint a ki bánkódókat vigasztal.
