< Job 29 >

1 Job retomó su parábola y dijo
Jób pedig folytatá az ő beszédét, és monda:
2 “Oh, si yo fuera como en los meses de antaño, como en los días en que Dios velaba por mí;
Oh, vajha olyan volnék, mint a hajdani hónapokban, a mikor Isten őrzött engem!
3 cuando su lámpara brilló sobre mi cabeza, y con su luz atravesé las tinieblas,
Mikor az ő szövétneke fénylett fejem fölött, s világánál jártam a setétet;
4 como estaba en mi mejor momento, cuando la amistad de Dios estaba en mi tienda,
A mint java-korom napjaiban valék, a mikor Isten gondossága borult sátoromra!
5 cuando el Todopoderoso aún estaba conmigo, y mis hijos estaban a mi alrededor,
Mikor még a Mindenható velem volt, és körültem voltak gyermekeim;
6 cuando mis pasos fueron lavados con mantequilla, y la roca derramó chorros de aceite para mí,
Mikor lábaimat édes tejben mostam, és mellettem a szikla olajpatakokat ontott;
7 cuando salí a la puerta de la ciudad, cuando preparé mi asiento en la calle.
Mikor a kapuhoz mentem, fel a városon; a köztéren székemet fölállítám:
8 Los jóvenes me vieron y se escondieron. Los ancianos se levantaron y se pusieron de pie.
Ha megláttak az ifjak, félrevonultak, az öregek is fölkeltek és állottak.
9 Los príncipes se abstuvieron de hablar, y se puso la mano en la boca.
A fejedelmek abbahagyták a beszédet, és tenyeröket szájukra tették.
10 La voz de los nobles se acalló, y su lengua se pegó al paladar.
A főemberek szava elnémult, és nyelvök az ínyökhöz ragadt.
11 Porque cuando el oído me escuchó, entonces me bendijo, y cuando el ojo me vio, me elogió,
Mert a mely fül hallott, boldognak mondott engem, és a mely szem látott, bizonyságot tett én felőlem.
12 porque liberé a los pobres que lloraban, y también al huérfano, que no tenía quien le ayudara,
Mert megmentém a kiáltozó szegényt, és az árvát, a kinek nem volt segítsége.
13 la bendición del que estaba dispuesto a perecer vino sobre mí, y he hecho que el corazón de la viuda cante de alegría.
A veszni indultnak áldása szállt reám, az özvegynek szívét megörvendeztetém.
14 Me vestí de justicia, y me vistió. Mi justicia era como un manto y una diadema.
Az igazságot magamra öltém és az is magára ölte engem; palást és süveg gyanánt volt az én ítéletem.
15 Yo era los ojos de los ciegos, y los pies a los cojos.
A vaknak én szeme valék, és a sántának lába.
16 Fui padre de los necesitados. Investigué la causa de él que no conocía.
A szűkölködőknek én atyjok valék, az ismeretlennek ügyét is jól meghányám-vetém.
17 Rompí las mandíbulas de los injustos y arrancó la presa de sus dientes.
Az álnoknak zápfogait kitördösém, és fogai közül a prédát kiütém vala.
18 Entonces dije: “Moriré en mi propia casa, Contaré mis días como la arena.
Azt gondoltam azért: fészkemmel veszek el, és mint a homok, megsokasodnak napjaim.
19 Mi raíz se extiende hasta las aguas. El rocío reposa toda la noche en mi rama.
Gyökerem a víznek nyitva lesz, és ágamon hál meg a harmat.
20 Mi gloria está fresca en mí. Mi arco se renueva en mi mano’.
Dicsőségem megújul velem, és kézívem erősebbé lesz kezemben.
21 “Los hombres me escucharon, esperaron, y guardé silencio por mi consejo.
Hallgattak és figyeltek reám, és elnémultak az én tanácsomra.
22 Después de mis palabras no volvieron a hablar. Mi discurso cayó sobre ellos.
Az én szavaim után nem szóltak többet, s harmatként hullt rájok beszédem.
23 Me esperaron como a la lluvia. Sus bocas bebieron como con la lluvia de primavera.
Mint az esőre, úgy vártak rám, és szájukat tátották, mint tavaszi záporra.
24 Les sonreí cuando no tenían confianza. No rechazaron la luz de mi rostro.
Ha rájok mosolyogtam, nem bizakodtak el, és arczom derüjét nem sötétíték be.
25 elegí fuera de su camino, y me senté como jefe. Viví como un rey en el ejército, como quien consuela a los dolientes.
Örömest választottam útjokat, mint főember ültem ott; úgy laktam ott, mint király a hadseregben, mint a ki bánkódókat vigasztal.

< Job 29 >