Jobs 29

1 Då heldt Job fram med talen sin og sagde:

Jób pedig folytatá az ő beszédét, és monda:

2 «Å, var eg som i fordums måna’r, som den gong Gud mi verja var,

Oh, vajha olyan volnék, mint a hajdani hónapokban, a mikor Isten őrzött engem!

3 då yver meg hans lampa skein, som lyste meg i myrkret fram,

Mikor az ő szövétneke fénylett fejem fölött, s világánál jártam a setétet;

4 slik som eg var i mogne manndom, då Gud var ven i huset mitt,

A mint java-korom napjaiban valék, a mikor Isten gondossága borult sátoromra!

5 då Allvald endå med meg var, og mine born eg kring meg såg,

Mikor még a Mindenható velem volt, és körültem voltak gyermekeim;

6 då eg i fløyte foten tvådde, og olje rann av fjellet nær meg,

Mikor lábaimat édes tejben mostam, és mellettem a szikla olajpatakokat ontott;

7 då eg til porten steig i byen, og sessen min på torget tok!

Mikor a kapuhoz mentem, fel a városon; a köztéren székemet fölállítám:

8 Ungdomen såg meg, løynde seg; dei gamle reiste seg og stod;

Ha megláttak az ifjak, félrevonultak, az öregek is fölkeltek és állottak.

9 hovdingar stogga midt i talen og lagde handi på sin munn;

A fejedelmek abbahagyták a beszédet, és tenyeröket szájukra tették.

10 og røysti tagna hjå dei gjæve, og tunga seg til gomen kleimde;

A főemberek szava elnémult, és nyelvök az ínyökhöz ragadt.

11 dei som meg høyrde, sælka meg, og dei som såg meg, vitna for meg.

Mert a mely fül hallott, boldognak mondott engem, és a mely szem látott, bizonyságot tett én felőlem.

12 Eg berga arming når han ropa, og farlaus som var utan hjelp;

Mert megmentém a kiáltozó szegényt, és az árvát, a kinek nem volt segítsége.

13 velsigning fekk eg frå forkomne, og enkjor fekk eg til å jubla.

A veszni indultnak áldása szállt reám, az özvegynek szívét megörvendeztetém.

14 Rettferd var min, eg hennar bunad; rett var mi kappa og mi kruna.

Az igazságot magamra öltém és az is magára ölte engem; palást és süveg gyanánt volt az én ítéletem.

15 Eg for den blinde auga var, og føter var eg for den halte.

A vaknak én szeme valék, és a sántának lába.

16 Ein far eg var for fatigfolk; eg for ukjende saki granska.

A szűkölködőknek én atyjok valék, az ismeretlennek ügyét is jól meghányám-vetém.

17 På brotsmann tennerne eg knekte, reiv fengdi utor gapet hans.

Az álnoknak zápfogait kitördösém, és fogai közül a prédát kiütém vala.

18 Eg sagde: «I reiret skal eg døy, med dagar talrike som sand.

Azt gondoltam azért: fészkemmel veszek el, és mint a homok, megsokasodnak napjaim.

19 Til roti mi skal vatnet trengja, dogg bu ved natt på greini mi;

Gyökerem a víznek nyitva lesz, és ágamon hál meg a harmat.

20 mi æra held seg frisk hjå meg, bogen vert ny handi mi.»

Dicsőségem megújul velem, és kézívem erősebbé lesz kezemben.

21 Dei høyrde ventande på meg, og lydde stilt på rådi mi.

Hallgattak és figyeltek reám, és elnémultak az én tanácsomra.

22 Og ikkje la dei mot mitt ord, min tale draup ned yver deim.

Az én szavaim után nem szóltak többet, s harmatként hullt rájok beszédem.

23 På meg dei bia som på regn, ja, som vårregn opna munnen.

Mint az esőre, úgy vártak rám, és szájukat tátották, mint tavaszi záporra.

24 Eg smilte til mismodige, mitt andlit fekk dei ikkje myrkt.

Ha rájok mosolyogtam, nem bizakodtak el, és arczom derüjét nem sötétíték be.

25 Når eg deim vitja, sat eg fremst, sat som ein konge i sin herflokk, lik ein som trøystar syrgjande.

Örömest választottam útjokat, mint főember ültem ott; úgy laktam ott, mint király a hadseregben, mint a ki bánkódókat vigasztal.