Ījaba 7
1 Vai cilvēkam nav karš virs zemes, un vai viņa dienas nav kā algādža dienas?
Nem rabszolga élete van-é az embernek a földön, és az ő napjai nem olyanok-é, mint a béresnek napjai?
2 Tā kā kalps ilgojās pēc ēnas un kā algādzis gaida uz savu algu,
A mint a szolga kívánja az árnyékot, és a mint a béres reményli az ő bérét:
3 Tāpat man nākuši daudz bēdīgi mēneši, un grūtas naktis man ir piešķirtas.
Úgy részesültem én keserves hónapokban, és nyomorúságnak éjszakái jutottak számomra.
4 Kad apguļos, tad es saku: kad atkal celšos? un vakars vilcinājās, un es apnīkstu mētāties gultā līdz gaismai.
Ha lefekszem, azt mondom: mikor kelek föl? de hosszú az estve, és betelek a hánykolódással reggeli szürkületig.
5 Mana miesa ir apsegta ar tārpiem un vātīm, mana āda sadzīst un čūlo atkal.
Testem férgekkel van fedve és a pornak piszokjával; bőröm összehúzódik és meggennyed.
6 Manas dienas ir ātrākas nekā vēvera (audēja) spole un beidzās bez nekādas cerības.
Napjaim gyorsabbak voltak a vetélőnél, és most reménység nélkül tünnek el.
7 Piemini, ka mana dzīvība ir vējš un mana acs labuma vairs neredzēs.
Emlékezzél meg, hogy az én életem csak egy lehellet, és az én szemem nem lát többé jót.
8 Acs, kas nu mani redz, manis vairs neredzēs. Tavas acis uz mani skatās, un es vairs neesmu.
Nem lát engem szem, a mely rám néz; te rám veted szemed, de már nem vagyok!
A felhő eltünik és elmegy, így a ki leszáll a sírba, nem jő fel többé. (Sheol h7585)
10 Viņš neatgriezīsies atkal savā namā, un viņa vieta viņu vairs nepazīs.
Nem tér vissza többé az ő hajlékába, és az ő helye nem ismeri őt többé.
11 Tā tad es savu muti neturēšu, es runāšu savās sirds bēdās, es žēlošos savā sirdsrūgtumā.
Én sem tartóztatom hát meg az én számat; szólok az én lelkemnek fájdalmában, és panaszkodom az én szívemnek keserűségében.
12 Vai tad es esmu kā jūra, vai kā liela jūras zivs, ka tu ap mani noliec vakti?
Tenger vagyok-é én, avagy czethal, hogy őrt állítasz ellenem?
13 Kad es saku: mana gulta man iepriecinās, manas cisas atvieglinās manas vaimanas,
Mikor azt gondolom, megvigasztal engem az én nyoszolyám, megkönnyebbíti panaszolkodásomat az én ágyasházam:
14 Tad Tu mani izbiedē ar sapņiem, un caur parādīšanām Tu mani iztrūcini,
Akkor álmokkal rettentesz meg engem és látásokkal háborítasz meg engem;
15 Tā ka mana dvēsele vēlās būt nožņaugta, labāki mirt nekā tā izģinst.
Úgy, hogy inkább választja lelkem a megfojtatást, inkább a halált, mint csontjaimat.
16 Es esmu apnicis, man netīk mūžam dzīvot; atstājies jel no manis, jo manas dienas ir kā nekas.
Utálom! Nem akarok örökké élni. Távozzál el tőlem, mert nyomorúság az én életem.
17 Kas ir cilvēks, ka Tu viņu tik augsti turi un ka Tu viņu lieci vērā,
Micsoda az ember, hogy őt ily nagyra becsülöd, és hogy figyelmedet fordítod reá?
18 Un viņu piemeklē ik rītu, viņu pārbaudi ik acumirkli,
Meglátogatod őt minden reggel, és minden szempillantásban próbálod őt.
19 Ka Tu nemaz no manis neatstājies un mani nepameti, ne siekalas ierīt?
Míglen nem fordítod el tőlem szemedet, nem távozol csak addig is tőlem, a míg nyálamat lenyelem?
20 Ja esmu grēkojis, ko es Tev darīšu, Tu cilvēku sargs? Kāpēc Tu mani esi licis Sev par mērķi, ka es sev pašam palicis par nastu?
Vétkeztem! Mit cselekedjem én néked, oh embereknek őrizője? Mért tettél ki czéltáblául magadnak? Mért legyek magamnak is terhére.
21 Un kāpēc Tu manus pārkāpumus nepiedod un neatņem manu noziegumu? Jo nu es apgulšos pīšļos, un kad Tu mani meklēsi, tad manis vairs nebūs.
És mért nem bocsátod meg vétkemet és nem törlöd el az én bűnömet? Hiszen immár a porban fekszem, és ha keresel engem, nem leszek.
