Ījaba 14
1 Cilvēks, no sievas dzimis, dzīvo īsu laiku un ir pilns grūtuma.
Az asszonytól született ember rövid életű és háborúságokkal bővelkedő.
2 Viņš izaug kā puķe un novīst, viņš bēg kā ēna un nepastāv.
Mint a virág, kinyílik és elhervad, és eltünik, mint az árnyék és nem állandó.
3 Un par tādu Tu atveri savas acis un vedi mani Tavas tiesas priekšā.
Még az ilyen ellen is felnyitod-é szemeidet, tennen magaddal törvénybe állítasz-é engem?
4 Kas dos šķīstu no nešķīstiem? Nav neviena.
Ki adhat tisztát a tisztátalanból? Senki.
5 Viņa dienas jau ir nospriestas, viņa mēnešu pulks stāv pie Tevis, Tu tam esi licis robežu, to viņš nepārkāps.
Nincsenek-é meghatározva napjai? Az ő hónapjainak számát te tudod; határt vetettél néki, a melyet nem hághat át.
6 Griez nost Savas acis no tā, ka atpūšās, ka tas priecājās kā algādzis, savu dienu nobeidzis.
Fordulj el azért tőle, hogy nyugodalma legyen, hogy legyen napjában annyi öröme, mint egy béresnek.
7 Jo kokam, kad top nocirsts, ir cerība, ka atkal atjaunosies, un viņa atvases nemitās.
Mert a fának van reménysége; ha levágják, ismét kihajt, és az ő hajtásai el nem fogynak.
8 Jebšu viņa sakne zemē kļūst paveca, un viņa celms pīšļos mirst,
Még ha megaggodik is a földben a gyökere, és ha elhal is a porban törzsöke:
9 Taču no ūdens smaržas viņš atkal izplaukst un dabū zarus kā iedēstīts.
A víznek illatától kifakad, ágakat hajt, mint a csemete.
10 Bet vīrs mirst, un ir pagalam, cilvēks izlaiž dvēseli, - un kur nu ir?
De ha a férfi meghal és elterül; ha az ember kimúlik, hol van ő?
11 Ūdeņi iztek no ezera, un upe izsīkst un izžūst.
Mint a víz kiapad a tóból, a patak elapad, kiszárad:
12 Tāpat cilvēks apgūlās un necēlās vairs; kamēr debesis zūd, tie neuzmodīsies, un netaps traucēti no sava miega.
Úgy fekszik le az ember és nem kél fel; az egek elmúlásáig sem ébrednek, nem költetnek föl az ő álmukból.
13 Ak, kaut Tu mani apslēptu kapā un mani apsegtu, kamēr Tava dusmība novērstos; kaut Tu man galu nolemtu un tad mani pieminētu! (Sheol h7585)
Vajha engem a holtak országában tartanál; rejtegetnél engemet addig, a míg elmúlik a te haragod; határt vetnél nékem, azután megemlékeznél rólam! (Sheol h7585)
14 Kad vīrs mirst, vai tas atkal dzīvos? Es gaidītu visu savu kalpošanas laiku, kamēr nāktu mana atsvabināšana.
Ha meghal az ember, vajjon feltámad-é? Akkor az én hadakozásom minden idejében reménylenék, míglen elkövetkeznék az én elváltozásom.
15 Tu sauktu un es Tev atbildētu; Tu ilgotos pēc Sava roku darba.
Szólítanál és én felelnék néked, kivánkoznál a te kezednek alkotása után.
16 Bet nu Tu skaiti manus soļus un neapstājies manu grēku dēļ.
De most számlálgatod az én lépéseimet, és nem nézed el az én vétkeimet!
17 Mana pārkāpšana ir noglabāta un apzieģelēta, un Tu pielieci vēl klāt pie mana nozieguma.
Gonoszságom egy csomóba van lepecsételve, és hozzáadod bűneimhez.
18 Tiešām, kalns sagrūst, kad tas krīt, un klints aizceļas no savas vietas.
Még a hegy is szétomlik, ha eldől; a szikla is elmozdul helyéről;
19 Ūdens izgrauž akmeņus, un viņa plūdi aizpludina zemes pīšļus, un cilvēka cerībai Tu lieci zust.
A köveket lekoptatja a víz, a földet elsodorja annak árja: az ember reménységét is úgy teszed semmivé.
20 Tu viņu pārvari pavisam un viņš aiziet; Tu pārvērti viņa ģīmi, un tā Tu viņu aizdzeni.
Hatalmaskodol rajta szüntelen és ő elmegy; megváltoztatván az arczát, úgy bocsátod el őt.
21 Vai viņa bērni tiek godā, viņš to nezin, vai tie ir trūkumā, ir to viņš no tiem nesamana.
Ha tisztesség éri is fiait, nem tudja; ha megszégyenülnek, nem törődik velök.
22 Viņa paša miesās ir sāpes, un viņa paša dvēselei jāžēlojās.
Csak őmagáért fáj még a teste, és a lelke is őmagáért kesereg.
