Ījaba 10
1 Mana dvēsele apnikusi dzīvot; savas vaimanas es neaizturēšu, es runāšu savas dvēseles rūgtumā.
Lelkemből útálom az életemet, megeresztem felőle panaszomat; szólok az én lelkem keserűségében.
2 Es sacīšu uz Dievu: nepazudini mani, dod man zināt, kāpēc Tu ar mani tiesājies.
Azt mondom az Istennek: Ne kárhoztass engem; add tudtomra, miért perlesz velem?!
3 Vai Tev patīk varas darbu darīt, atmest Savas rokas darbu un bezdievīgo padomam dot spožumu;
Jó-é az néked, hogy nyomorgatsz, hogy megútálod kezednek munkáját, és a gonoszok tanácsát támogatod?
4 Vai Tev ir miesīgas acis, vai Tu redzi, kā cilvēks redz?
Testi szemeid vannak-é néked, és úgy látsz-é te, a mint halandó lát?
5 Vai Tavas dienas ir kā cilvēka dienas un Tavi gadi kā kāda vīra dienas,
Mint a halandónak napjai, olyanok-é a te napjaid, avagy a te éveid, mint az embernek napjai?
6 Ka Tu manu noziegumu meklē un vaicā pēc maniem grēkiem,
Hogy az én álnokságomról tudakozol, és az én vétkem után kutatsz.
7 Lai gan Tu zini, ka es bezdievīgs neesmu, un ka neviena nav, kas no Tavas rokas izglābj,
Jól tudod te azt, hogy én nem vagyok gonosz, még sincs, a ki kezedből kiszabadítson!
8 Tavas rokas mani sataisījušas un darījušas, kāds es viscaur esmu, un tomēr Tu mani aprij.
Kezeid formáltak engem és készítének engem egészen köröskörül, és mégis megrontasz engem?!
9 Piemini jel, ka Tu mani kā mālu esi taisījis, vai Tu mani atkal darīsi par pīšļiem?
Emlékezzél, kérlek, hogy mint valami agyagedényt, úgy készítettél engem, és ismét porrá tennél engem?
10 Vai Tu mani neesi izlējis kā pienu, un man licis sarikt kā sieram?
Nem úgy öntél-é engem, mint a tejet és mint a sajtot, megoltottál engem?
11 Ar ādu un miesu Tu mani esi apģērbis, ar kauliem un dzīslām mani salaidis!
Bőrrel és hússal ruháztál fel engem, csontokkal és inakkal befedeztél engem.
12 Dzīvību un žēlastību Tu man esi devis, un Tavas acis sargāja manu dvēseli.
Életet és kegyelmet szerzettél számomra, és a te gondviselésed őrizte az én lelkemet.
13 Un to Tu Savā sirdī esi slēpis, es zinu, ka tas Tev prātā stāvēja.
De ezeket elrejtetted a te szívedben, és tudom, hogy ezt tökélted el magadban:
14 Kad es grēkoju, tad Tu to gribēji pieminēt un mani neatlaist no maniem noziegumiem.
Ha vétkezem, mindjárt észreveszed rajtam, és bűnöm alól nem mentesz föl engem.
15 Ja es bezdievīgs biju, ak vai, man! Bet ja biju taisns, taču man nebija galvu pacelt, ar lielu kaunu ieraugot savas bēdas.
Ha istentelen vagyok, jaj nékem; ha igaz vagyok, sem emelem föl fejemet, eltelve gyalázattal, de tekints nyomorúságomra!
16 Un ja es galvu paceļu, kā lauva Tu mani gribēji vajāt, un arvien atkal brīnišķi pret mani rādīties,
Ha pedig felemelkednék az, mint oroszlán kergetnél engem, és ismét csudafájdalmakat bocsátanál reám.
17 Pret mani vest Savus lieciniekus citus par citiem un vairot Savu dusmību pret mani, celt pret mani vienu kara spēku pēc otra.
Megújítanád a te bizonyságidat ellenem, megöregbítenéd a te boszúállásodat rajtam; váltakozó és állandó sereg volna ellenem.
18 Kāpēc tad Tu mani esi izvedis no mātes miesām? Kaut es būtu nomiris un neviena acs mani nebūtu redzējusi,
Miért is hoztál ki engem anyámnak méhéből? Vajha meghaltam volna, és szem nem látott volna engem!
19 Tad es būtu kā kas mūžam nav bijis, no mātes miesām es būtu kapā guldīts.
Lettem volna, mintha nem is voltam volna; anyámnak méhéből sírba vittek volna!
20 Vai nav īss mans mūžs? Mities jel, atstājies no manis, ka es maķenīt atspirgstos,
Hiszen kevés napom van még; szünjék meg! Forduljon el tőlem, hadd viduljak fel egy kevéssé,
21 Pirms es noeju, un vairs neatgriežos, uz tumsības un nāves ēnas zemi,
Mielőtt oda megyek, honnét nem térhetek vissza: a sötétségnek és a halál árnyékának földébe;
22 Uz zemi, kur bieza tumsība kā pusnakts, kur nāves ēna un nekāda skaidrība, un kur gaisma ir kā tumsība.
Az éjféli homálynak földébe, a mely olyan, mint a halál árnyékának sürű setétsége; hol nincs rend, és a világosság olyan, mint a sürű setétség.
