Job 10
1 Taedet animam meam vitae meae, dimittam adversum me eloquium meum, loquar in amaritudine animae meae.
Lelkemből útálom az életemet, megeresztem felőle panaszomat; szólok az én lelkem keserűségében.
2 Dicam Deo: Noli me condemnare: indica mihi cur me ita iudices.
Azt mondom az Istennek: Ne kárhoztass engem; add tudtomra, miért perlesz velem?!
3 Numquid bonum tibi videtur, si calumnieris me, et opprimas me opus manuum tuarum, et consilium impiorum adiuves?
Jó-é az néked, hogy nyomorgatsz, hogy megútálod kezednek munkáját, és a gonoszok tanácsát támogatod?
4 Numquid oculi carnei tibi sunt: aut sicut videt homo, et tu videbis?
Testi szemeid vannak-é néked, és úgy látsz-é te, a mint halandó lát?
5 Numquid sicut dies hominis dies tui, et anni tui sicut humana sunt tempora,
Mint a halandónak napjai, olyanok-é a te napjaid, avagy a te éveid, mint az embernek napjai?
6 Ut quaeras iniquitatem meam, et peccatum meum scruteris?
Hogy az én álnokságomról tudakozol, és az én vétkem után kutatsz.
7 Et scias quia nihil impium fecerim, cum sit nemo qui de manu tua possit eruere.
Jól tudod te azt, hogy én nem vagyok gonosz, még sincs, a ki kezedből kiszabadítson!
8 Manus tuae fecerunt me, et plasmaverunt me totum in circuitu: et sic repente praecipitas me?
Kezeid formáltak engem és készítének engem egészen köröskörül, és mégis megrontasz engem?!
9 Memento quaeso quod sicut lutum feceris me, et in pulverem reduces me.
Emlékezzél, kérlek, hogy mint valami agyagedényt, úgy készítettél engem, és ismét porrá tennél engem?
10 Nonne sicut lac mulsisti me, et sicut caseum me coagulasti?
Nem úgy öntél-é engem, mint a tejet és mint a sajtot, megoltottál engem?
11 Pelle et carnibus vestisti me: ossibus et nervis compegisti me.
Bőrrel és hússal ruháztál fel engem, csontokkal és inakkal befedeztél engem.
12 Vitam et misericordiam tribuisti mihi, et visitatio tua custodivit spiritum meum.
Életet és kegyelmet szerzettél számomra, és a te gondviselésed őrizte az én lelkemet.
13 Licet haec celes in corde tuo, tamen scio quia universorum memineris.
De ezeket elrejtetted a te szívedben, és tudom, hogy ezt tökélted el magadban:
14 Si peccavi, et ad horam pepercisti mihi: cur ab iniquitate mea mundum me esse non pateris?
Ha vétkezem, mindjárt észreveszed rajtam, és bűnöm alól nem mentesz föl engem.
15 Et si impius fuero, vae mihi est: et si iustus, non levabo caput, saturatus afflictione et miseria.
Ha istentelen vagyok, jaj nékem; ha igaz vagyok, sem emelem föl fejemet, eltelve gyalázattal, de tekints nyomorúságomra!
16 Et propter superbiam quasi leaenam capies me, reversusque mirabiliter me crucias.
Ha pedig felemelkednék az, mint oroszlán kergetnél engem, és ismét csudafájdalmakat bocsátanál reám.
17 Instauras testes tuos contra me, et multiplicas iram tuam adversum me, et poenae militant in me.
Megújítanád a te bizonyságidat ellenem, megöregbítenéd a te boszúállásodat rajtam; váltakozó és állandó sereg volna ellenem.
18 Quare de vulva eduxisti me? qui utinam consumptus essem ne oculus me videret.
Miért is hoztál ki engem anyámnak méhéből? Vajha meghaltam volna, és szem nem látott volna engem!
19 Fuissem quasi non essem, de utero translatus ad tumulum.
Lettem volna, mintha nem is voltam volna; anyámnak méhéből sírba vittek volna!
20 Numquid non paucitas dierum meorum finietur brevi? dimitte ergo me, ut plangam paululum dolorem meum:
Hiszen kevés napom van még; szünjék meg! Forduljon el tőlem, hadd viduljak fel egy kevéssé,
21 Antequam vadam et non revertar, ad terram tenebrosam, et opertam mortis caligine:
Mielőtt oda megyek, honnét nem térhetek vissza: a sötétségnek és a halál árnyékának földébe;
22 Terram miseriae et tenebrarum, ubi umbra mortis, et nullus ordo, sed sempiternus horror inhabitat.
Az éjféli homálynak földébe, a mely olyan, mint a halál árnyékának sürű setétsége; hol nincs rend, és a világosság olyan, mint a sürű setétség.
