Job 7
1 Militia est vita hominis super terram: et sicut dies mercenarii, dies eius.
Nem rabszolga élete van-é az embernek a földön, és az ő napjai nem olyanok-é, mint a béresnek napjai?
2 Sicut servus desiderat umbram, et sicut mercenarius præstolatur finem operis sui:
A mint a szolga kívánja az árnyékot, és a mint a béres reményli az ő bérét:
3 Sic et ego habui menses vacuos, et noctes laboriosas enumeravi mihi.
Úgy részesültem én keserves hónapokban, és nyomorúságnak éjszakái jutottak számomra.
4 Si dormiero, dicam: Quando consurgam? et rursum expectabo vesperam, et replebor doloribus usque ad tenebras.
Ha lefekszem, azt mondom: mikor kelek föl? de hosszú az estve, és betelek a hánykolódással reggeli szürkületig.
5 Induta est caro mea putredine et sordibus pulveris, cutis mea aruit, et contracta est.
Testem férgekkel van fedve és a pornak piszokjával; bőröm összehúzódik és meggennyed.
6 Dies mei velocius transierunt quam a texente tela succiditur, et consumpti sunt absque ulla spe.
Napjaim gyorsabbak voltak a vetélőnél, és most reménység nélkül tünnek el.
7 Memento quia ventus est vita mea, et non revertetur oculus meus ut videat bona.
Emlékezzél meg, hogy az én életem csak egy lehellet, és az én szemem nem lát többé jót.
8 Nec aspiciet me visus hominis: oculi tui in me, et non subsistam.
Nem lát engem szem, a mely rám néz; te rám veted szemed, de már nem vagyok!
9 Sicut consumitur nubes, et pertransit: sic qui descenderit ad inferos, non ascendet. (Sheol h7585)
A felhő eltünik és elmegy, így a ki leszáll a sírba, nem jő fel többé. (Sheol h7585)
10 Nec revertetur ultra in domum suam, neque cognoscet eum amplius locus eius.
Nem tér vissza többé az ő hajlékába, és az ő helye nem ismeri őt többé.
11 Quapropter et ego non parcam ori meo, loquar in tribulatione spiritus mei: confabulabor cum amaritudine animæ meæ.
Én sem tartóztatom hát meg az én számat; szólok az én lelkemnek fájdalmában, és panaszkodom az én szívemnek keserűségében.
12 Numquid mare ego sum, aut cetus, quia circumdedisti me carcere?
Tenger vagyok-é én, avagy czethal, hogy őrt állítasz ellenem?
13 Si dixero: Consolabitur me lectulus meus, et relevabor loquens mecum in strato meo:
Mikor azt gondolom, megvigasztal engem az én nyoszolyám, megkönnyebbíti panaszolkodásomat az én ágyasházam:
14 Terrebis me per somnia, et per visiones horrore concuties.
Akkor álmokkal rettentesz meg engem és látásokkal háborítasz meg engem;
15 Quam ob rem elegit suspendium anima mea, et mortem ossa mea.
Úgy, hogy inkább választja lelkem a megfojtatást, inkább a halált, mint csontjaimat.
16 Desperavi, nequaquam ultra iam vivam: parce mihi, nihil enim sunt dies mei.
Utálom! Nem akarok örökké élni. Távozzál el tőlem, mert nyomorúság az én életem.
17 Quid est homo, quia magnificas eum? aut quid apponis erga eum cor tuum?
Micsoda az ember, hogy őt ily nagyra becsülöd, és hogy figyelmedet fordítod reá?
18 Visitas eum diluculo, et subito probas illum:
Meglátogatod őt minden reggel, és minden szempillantásban próbálod őt.
19 Usquequo non parcis mihi, nec dimittis me ut glutiam salivam meam?
Míglen nem fordítod el tőlem szemedet, nem távozol csak addig is tőlem, a míg nyálamat lenyelem?
20 Peccavi, quid faciam tibi o custos hominum? quare posuisti me contrarium tibi, et factus sum mihimetipsi gravis?
Vétkeztem! Mit cselekedjem én néked, oh embereknek őrizője? Mért tettél ki czéltáblául magadnak? Mért legyek magamnak is terhére.
21 Cur non tollis peccatum meum, et quare non aufers iniquitatem meam? ecce, nunc in pulvere dormiam: et si mane me quæsieris, non subsistam.
És mért nem bocsátod meg vétkemet és nem törlöd el az én bűnömet? Hiszen immár a porban fekszem, és ha keresel engem, nem leszek.
