Zsoltárok 88
1 Ének. A Kóráh fiainak zsoltára. Az éneklőmesternek a Mahalath-lehannóthra. Az Ezrahita Hémán tanítása. Uram, szabadításomnak Istene! Nappal kiáltok, éjjelente előtted vagyok:
Ein song, ein salme av Korahs born. Til songmeisteren; etter Mahalat leannot; ein song til lærdom av ezrahiten Heman. Herre, min Frelse-Gud! Dag og natt ropar eg framfyre deg.
2 Jusson elődbe imádságom, hajtsad füled az én kiáltozásomra!
Lat mi bøn koma for di åsyn, bøyg ditt øyra til mitt klagerop!
For mi sjæl er mett av ulukkor, og mitt liv er kome nær til helheimen. (Sheol h7585)
4 Hasonlatossá lettem a sírba szállókhoz; olyan vagyok, mint az erejevesztett ember.
Eg er rekna lik deim som fer ned i gravi, eg er som ein mann utan livskraft.
5 A holtak közt van az én helyem, mint a megölteknek, a kik koporsóban feküsznek, a kikről többé nem emlékezel, mert elszakasztattak a te kezedtől.
Eg er forlaten millom dei daude, som dei ihelslegne som ligg i gravi, som du ikkje meir kjem i hug, då dei er avskorne frå di hand.
6 Mély sírba vetettél be engem, sötétségbe, örvények közé.
Du hev lagt meg i den djupe hola, i myrkrer, i ovdjup.
7 A te haragod reám nehezedett, és minden haboddal nyomtál engem. (Szela)
Din harm kvilar tungt på meg, og med alle dine bylgjor trengjer du meg. (Sela)
8 Elszakasztottad ismerőseimet tőlem, útálattá tettél előttök engem; berekesztettem és ki nem jöhetek.
Du hev drive mine kjenningar langt burt frå meg, du hev gjort meg til ein styggedom for deim, eg er innestengd og kann ikkje koma ut.
9 Szemem megsenyvedett a nyomorúság miatt; kiáltalak téged Uram minden napon, hozzád terjengetem kezeimet.
Mitt auga hev vanmegtast av liding, eg hev kalla på deg kvar dag, Herre, eg hev rett ut mine hender til deg.
10 Avagy a holtakkal teszel-é csodát? Felkelnek-é vajjon az árnyak, hogy dicsérjenek téged? (Szela)
Gjer du vel under for dei daude? eller vil skuggar stand upp og lova deg? (Sela)
11 Beszélik-é a koporsóban a te kegyelmedet, hűségedet a pusztulás helyén?
Tru dei i gravi fortel um di miskunn, og um di truskap i avgrunnen?
12 Megtudhatják-é a sötétségben a te csodáidat, és igazságodat a feledékenység földén?
Vert dine under kjende i myrkret, og di rettferd i gløymelandet?
13 De én hozzád rimánkodom, Uram, és jó reggel elédbe jut az én imádságom:
Men eg ropar til deg, Herre, og um morgonen kjem mi bøn imot deg.
14 Miért vetsz el hát Uram engem, és rejted el orczádat én tőlem?
Kvifor, Herre, støyter du burt mi sjæl? Kvifor løyner du ditt andlit for meg?
15 Nyomorult és holteleven vagyok ifjúságomtól kezdve; viselem a te rettentéseidet, roskadozom.
Arm er eg og døyande frå ungdomen av, eg ber dine rædslor, eg lyt gjeva meg yver.
16 Általmentek rajtam a te búsulásaid; a te szorongatásaid elemésztettek engem.
Logarne av din harm hev gjenge yver meg, dine skræmor hev gjort meg til inkjes.
17 Körülvettek engem, mint a vizek egész napon; együttesen körülöveztek engem.
Dei hev ringa seg um meg som vatn all dagen, dei hev i samlag kringsett meg.
18 Elszakasztottál tőlem barátot és rokont; ismerőseim a – setétség.
Du hev drive langt burt frå meg ven og næste, mine kjenningar er myrkret.
