Zsoltárok 77
1 Az éneklőmesternek, Jedutunnak; Aszáfé, zsoltár. Szavamat Istenhez emelem és kiáltok; szavamat Istenhez emelem, hogy figyelmezzen reám.
Ég ákalla Drottin. Ég hrópa og kalla til hans. Ó, að hann vildi hlusta!
2 Nyomorúságom idején az Urat keresem; kezem feltartom éjjel szünetlenül; lelkem nem akar vigasztalást bevenni.
Ég er í miklum vanda og þarfnast mjög hjálpar hans. Alla nóttina er ég á bæn, ég lyfti höndum til himins, – ég bið og bið. Ég mun ekki eiga glaðan dag fyrr en Drottinn hefur hjálpað mér.
3 Istenről emlékezem és sóhajtok; róla gondolkodom, de elepedt az én lelkem. (Szela)
Ég hugsa um Guð, mikið þrái ég hjálp hans!
4 Szemeimet ébren tartod; hánykolódom, de nem szólhatok.
Drottinn, mér mun ekki koma dúr á auga fyrr en þú hefur hjálpað mér. Ég er við það að gefast upp, jafnvel bænin er mér erfið.
5 Elmélkedem a régi napokról, a hajdankor éveiről.
Góðar minningar liðinna ára leita sífellt á huga minn.
6 Megemlékezem éjjel az én énekeimről; szívemben elgondolkodom és azt kutatja lelkem:
Þá sungum við gleðiljóð langt fram á kvöld! Ég velti þessu fyrir mér, íhuga hve allt hefur breyst.
7 Avagy mindörökké elvet-é az Úr? és nem lesz-é többé jóakaró?
Hefur Drottinn hafnað mér fyrir fullt og allt? Mun hann ekki miskunna mér framar?
8 Avagy végképen elfogyott-é az ő kegyelme? vagy megszűnik-é igérete nemzedékről nemzedékre?
Elskar hann mig ekki lengur og er umhyggja hans búin fyrir fullt og allt? Gekk hann á bak orða sinna?
9 Avagy elfelejtkezett-é könyörülni Isten? avagy elzárta-é haragjában az ő irgalmát? (Szela)
Gleymdi hann miskunn sinni við mig, vesalinginn? Hefur hann í reiðikasti lokað dyrum kærleika síns?
10 És mondám: Ez az én betegségem, hogy a Fölségesnek jobbja megváltozott.
„Þetta eru örlög mín, “sagði ég, „blessun Guðs hefur snúist í bölvun.“
11 Megemlékezem az Úrnak cselekedeteiről, sőt megemlékezem hajdani csodáidról;
Ég renni huganum yfir alla þá blessun sem ég hef notið frá Guði.
12 És elmélkedem minden cselekedetedről, és tetteidről gondolkozom.
Sú gæfa gleymist seint! – Já, hún líður mér aldrei úr minni!
13 Oh Isten, a te utad szentséges; kicsoda olyan nagy Isten, mint az Isten?
Guð minn, þínir vegir eru heilagir. Hvar skyldi aðra eins að finna?
14 Te vagy az Isten, a ki csodát mívelsz; megmutattad a népek között a te hatalmadat.
Þú ert Guð undra og tákna. Stórvirki þín blasa við augum.
15 Megváltottad népedet karoddal a Jákób és a József fiait. (Szela)
Með þinni voldugu hendi bjargaðir þú sonum Jakobs og Jósefs.
16 Láttak téged a vizek, oh Isten, láttak téged a vizek és megfélemlének; a mélységek is megrázkódának.
Þegar Rauðahafið sá þig, ókyrrðist það! Jafnvel djúpið skalf af ótta!
17 A felhők vizet ömlesztének; megzendülének a fellegek, és a te nyílaid széllyel futkostanak.
Það varð skýfall og þrumur bergmáluðu um himininn. Elding leiftraði.
18 Mennydörgésed zúgott a forgószélben; villámlásaid megvilágosították a mindenséget; megrázkódott és megindult a föld.
Þrumurnar tjáðu reiði þína og eldingarnar lýstu upp jörðina!
19 Utad a tengeren volt és ösvényed a nagy vizeken; és nyomaid nem látszottak meg.
Þú lagðir veg gegnum hafið – veg sem enginn þekkti áður!
20 Vezetted mint nyájat, a te népedet, Mózesnek és Áronnak kezével.
Þú leiddir fólk þitt þessa leið eins og fjárhóp, undir leiðsögn Móse og Arons.
