Zsoltárok 137

1 Babilon folyóvizeinél, ott ültünk és sírtunk, mikor a Sionról megemlékezénk.

Pie Bābeles upēm, tur mēs sēdējām un raudājām, kad pieminējām Ciānu.

2 A fűzfákra, közepette, oda függesztettük hárfáinkat,

Savas kokles tur pakārām vītolos.

3 Mert énekszóra nógattak ott elfogóink, kínzóink pedig víg dalra, mondván: Énekeljetek nékünk a Sion énekei közül!

Jo mūsu aizvedēji cietumā tur no mums prasīja dziesmas un mūsu spaidītāji līksmību: Dziediet mums dziesmu no Ciānas.

4 Hogyan énekelnők az Úrnak énekét idegen földön?!

Kā mēs varētu dziedāt Tā Kunga dziesmu svešā zemē?

5 Ha elfelejtkezem rólad, Jeruzsálem felejtkezzék el rólam az én jobbkezem!

Ja es tevi aizmirstu, Jeruzāleme, tad lai mana labā roka top aizmirsta.

6 Nyelvem ragadjon az ínyemhez, ha meg nem emlékezem rólad; ha nem Jeruzsálemet tekintem az én vígasságom fejének!

Mana mēle lai pielīp pie mana zoda, ja es tevi nepieminu, ja es nepaceļu Jeruzālemi par savu vislielāko prieku.

7 Emlékezzél meg, Uram, az Edom fiairól, a kik azt mondták Jeruzsálem napján: Rontsátok le, rontsátok le fenékig!

Kungs, piemini Jeruzālemes dienu Edoma bērniem, kas sacīja: Nopostiet, nopostiet to līdz pat viņas pamatiem.

8 Babilon leánya, te pusztulóra vált! Áldott legyen a ki megfizet néked gonoszságodért, a melylyel te fizettél nékünk!

Tu posta pilna Bābeles meita, svētīgs ir, kas tev atmaksā, kā tu mums esi darījusi;

9 Áldott legyen, a ki megragadja és sziklához paskolja kisdedeidet!

Svētīgs būs, kas tavus jaunos bērnus sagrābs un tos satrieks pie akmens.