Zsoltárok 137

1 Babilon folyóvizeinél, ott ültünk és sírtunk, mikor a Sionról megemlékezénk.

Við sátum á bökkum Babylonsfljóts og minntumst Jerúsalem – og grétum.

2 A fűzfákra, közepette, oda függesztettük hárfáinkat,

Gígjurnar höfum við lagt til hliðar, hengt þær á greinar pílviðarins.

3 Mert énekszóra nógattak ott elfogóink, kínzóink pedig víg dalra, mondván: Énekeljetek nékünk a Sion énekei közül!

Hvernig eigum við að geta sungið?

4 Hogyan énekelnők az Úrnak énekét idegen földön?!

Samt heimta kúgarar okkar söng, vilja að við syngjum gleðiljóð frá Síon!

5 Ha elfelejtkezem rólad, Jeruzsálem felejtkezzék el rólam az én jobbkezem!

Ef ég gleymi þér Jerúsalem, þá visni mín hægri hönd!

6 Nyelvem ragadjon az ínyemhez, ha meg nem emlékezem rólad; ha nem Jeruzsálemet tekintem az én vígasságom fejének!

Ef ég elska annað umfram Jerúsalem, þá sé mér mátulegt að missa málið og tapa röddinni.

7 Emlékezzél meg, Uram, az Edom fiairól, a kik azt mondták Jeruzsálem napján: Rontsátok le, rontsátok le fenékig!

Ó, Drottinn, gleymdu ekki orðum Edómíta, daginn þegar Babyloníumenn hernámu Jerúsalem. „Rífið allt til grunna!“æptu þeir.

8 Babilon leánya, te pusztulóra vált! Áldott legyen a ki megfizet néked gonoszságodért, a melylyel te fizettél nékünk!

Þú Babýlon, ófreskja eyðingarinnar, þú munt sjálf verða lögð í rúst. Lengi lifi þeir sem eyða þig – þig sem eyddir okkur.

9 Áldott legyen, a ki megragadja és sziklához paskolja kisdedeidet!

Og heill þeim sem tekur ungbörn þín og slær þeim við stein!