Zsoltárok 137

1 Babilon folyóvizeinél, ott ültünk és sírtunk, mikor a Sionról megemlékezénk.

An den Strömen Babels saßen wir und weinten, wenn wir Zions gedachten.

2 A fűzfákra, közepette, oda függesztettük hárfáinkat,

An den Weiden, die dort sind, hängten wir unsre Harfen auf.

3 Mert énekszóra nógattak ott elfogóink, kínzóink pedig víg dalra, mondván: Énekeljetek nékünk a Sion énekei közül!

Denn die uns daselbst gefangen hielten, forderten Lieder von uns, und unsre Peiniger, daß wir fröhlich seien: «Singet uns eines von den Zionsliedern!»

4 Hogyan énekelnők az Úrnak énekét idegen földön?!

Wie sollten wir des HERRN Lied singen auf fremdem Boden?

5 Ha elfelejtkezem rólad, Jeruzsálem felejtkezzék el rólam az én jobbkezem!

Vergesse ich deiner, Jerusalem, so verdorre meine Rechte!

6 Nyelvem ragadjon az ínyemhez, ha meg nem emlékezem rólad; ha nem Jeruzsálemet tekintem az én vígasságom fejének!

Meine Zunge müsse an meinem Gaumen kleben, wenn ich deiner nicht gedenke, wenn ich Jerusalem nicht über meine höchste Freude setze!

7 Emlékezzél meg, Uram, az Edom fiairól, a kik azt mondták Jeruzsálem napján: Rontsátok le, rontsátok le fenékig!

Gedenke, HERR, den Kindern Edoms den Tag Jerusalems, wie sie sprachen: «Zerstöret, zerstöret sie bis auf den Grund!»

8 Babilon leánya, te pusztulóra vált! Áldott legyen a ki megfizet néked gonoszságodért, a melylyel te fizettél nékünk!

Tochter Babel, du Verwüsterin! Wohl dem, der dir vergilt, was du uns angetan!

9 Áldott legyen, a ki megragadja és sziklához paskolja kisdedeidet!

Wohl dem, der deine Kindlein nimmt und sie zerschmettert am Felsgestein!