Zsoltárok 137

1 Babilon folyóvizeinél, ott ültünk és sírtunk, mikor a Sionról megemlékezénk.

An den Wassern zu Babel saßen wir und weineten, wenn wir an Zion gedachten.

2 A fűzfákra, közepette, oda függesztettük hárfáinkat,

Unsere Harfen hingen wir an die Weiden, die drinnen sind.

3 Mert énekszóra nógattak ott elfogóink, kínzóink pedig víg dalra, mondván: Énekeljetek nékünk a Sion énekei közül!

Denn daselbst hießen uns singen, die uns gefangen hielten, und in unserm Heulen fröhlich sein: Lieber, singet uns ein Lied von Zion!

4 Hogyan énekelnők az Úrnak énekét idegen földön?!

Wie sollten wir des HERRN Lied singen in fremden Landen?

5 Ha elfelejtkezem rólad, Jeruzsálem felejtkezzék el rólam az én jobbkezem!

Vergesse ich dein, Jerusalem, so werde meiner Rechten vergessen!

6 Nyelvem ragadjon az ínyemhez, ha meg nem emlékezem rólad; ha nem Jeruzsálemet tekintem az én vígasságom fejének!

Meine Zunge müsse an meinem Gaumen kleben, wo ich dein nicht gedenke, wo ich nicht lasse Jerusalem meine höchste Freude sein.

7 Emlékezzél meg, Uram, az Edom fiairól, a kik azt mondták Jeruzsálem napján: Rontsátok le, rontsátok le fenékig!

HERR, gedenke der Kinder Edom am Tage Jerusalems, die da sagen: Rein ab, rein ab, bis auf ihren Boden!

8 Babilon leánya, te pusztulóra vált! Áldott legyen a ki megfizet néked gonoszságodért, a melylyel te fizettél nékünk!

Du verstörte Tochter Babel, wohl dem, der dir vergelte, wie du uns getan hast!

9 Áldott legyen, a ki megragadja és sziklához paskolja kisdedeidet!

Wohl dem, der deine jungen Kinder nimmt und zerschmettert sie an den Stein!