< Zsoltárok 137 >

1 Babilon folyóvizeinél, ott ültünk és sírtunk, mikor a Sionról megemlékezénk.
An Babels Strömen sitzen wir, jedoch wir weinen, denken wir an Sion.
2 A fűzfákra, közepette, oda függesztettük hárfáinkat,
Wir hängen in den Weidenbüschen die Harfen auf.
3 Mert énekszóra nógattak ott elfogóink, kínzóink pedig víg dalra, mondván: Énekeljetek nékünk a Sion énekei közül!
Denn unsere Zwingherrn fordern Lieder dort von uns und heitre Klänge unsere Peiniger: "Ein Lied von Sion singet uns!"
4 Hogyan énekelnők az Úrnak énekét idegen földön?!
Wie könnten wir ein Lied dem Herrn zu Ehren in fremdem Lande singen? -
5 Ha elfelejtkezem rólad, Jeruzsálem felejtkezzék el rólam az én jobbkezem!
Vergeß ich dein, Jerusalem, verdorr mir meine Rechte!
6 Nyelvem ragadjon az ínyemhez, ha meg nem emlékezem rólad; ha nem Jeruzsálemet tekintem az én vígasságom fejének!
Die Zunge klebe mir am Gaumen, wenn ich nicht dein gedächte, wenn ich in größter Freude selbst das Los Jerusalems mir nicht zu Herzen nähme! -
7 Emlékezzél meg, Uram, az Edom fiairól, a kik azt mondták Jeruzsálem napján: Rontsátok le, rontsátok le fenékig!
Gedenke, Herr, den Edomssöhnen den Tag Jerusalems, an dem sie riefen: "Zerstört, zerstört es gründlich!"
8 Babilon leánya, te pusztulóra vált! Áldott legyen a ki megfizet néked gonoszságodért, a melylyel te fizettél nékünk!
Du Tochter Babels, du Verwüsterin! Heil dem, der dir vergilt, was du an uns verübt!
9 Áldott legyen, a ki megragadja és sziklához paskolja kisdedeidet!
Heil dem, der deine Kindlein packt und an den Felsen schlägt!

< Zsoltárok 137 >