Zsoltárok 137

1 Babilon folyóvizeinél, ott ültünk és sírtunk, mikor a Sionról megemlékezénk.

By rivers of Babylon — There we did sit, Yea, we wept when we remembered Zion.

2 A fűzfákra, közepette, oda függesztettük hárfáinkat,

On willows in its midst we hung our harps.

3 Mert énekszóra nógattak ott elfogóink, kínzóink pedig víg dalra, mondván: Énekeljetek nékünk a Sion énekei közül!

For there our captors asked us the words of a song, And our spoilers — joy: 'Sing ye to us of a song of Zion.'

4 Hogyan énekelnők az Úrnak énekét idegen földön?!

How do we sing the song of Jehovah, On the land of a stranger?

5 Ha elfelejtkezem rólad, Jeruzsálem felejtkezzék el rólam az én jobbkezem!

If I forget thee, O Jerusalem, my right hand forgetteth!

6 Nyelvem ragadjon az ínyemhez, ha meg nem emlékezem rólad; ha nem Jeruzsálemet tekintem az én vígasságom fejének!

My tongue doth cleave to my palate, If I do not remember thee, If I do not exalt Jerusalem above my chief joy.

7 Emlékezzél meg, Uram, az Edom fiairól, a kik azt mondták Jeruzsálem napján: Rontsátok le, rontsátok le fenékig!

Remember, Jehovah, for the sons of Edom, The day of Jerusalem, Those saying, 'Rase, rase to its foundation!'

8 Babilon leánya, te pusztulóra vált! Áldott legyen a ki megfizet néked gonoszságodért, a melylyel te fizettél nékünk!

O daughter of Babylon, O destroyed one, O the happiness of him who repayeth to thee thy deed, That thou hast done to us.

9 Áldott legyen, a ki megragadja és sziklához paskolja kisdedeidet!

O the happiness of him who doth seize, And hath dashed thy sucklings on the rock!