Zsoltárok 137

1 Babilon folyóvizeinél, ott ültünk és sírtunk, mikor a Sionról megemlékezénk.

By the rivers of Babylon, there we sat, and we also wept when we remembered Zion.

2 A fűzfákra, közepette, oda függesztettük hárfáinkat,

Upon the willows in her midst had we hung up our harps.

3 Mert énekszóra nógattak ott elfogóink, kínzóink pedig víg dalra, mondván: Énekeljetek nékünk a Sion énekei közül!

For there our captors demanded of us the words of song; and those that mocked us, joy, [saying, ] Sing for us one of the songs of Zion.

4 Hogyan énekelnők az Úrnak énekét idegen földön?!

How should we sing the song of the Lord on the soil of the stranger?

5 Ha elfelejtkezem rólad, Jeruzsálem felejtkezzék el rólam az én jobbkezem!

If I forget thee, O Jerusalem, may my right hand forget—.

6 Nyelvem ragadjon az ínyemhez, ha meg nem emlékezem rólad; ha nem Jeruzsálemet tekintem az én vígasságom fejének!

May my tongue cleave to my palate if I do not remember thee: if I recall not Jerusalem at the head of my joy.

7 Emlékezzél meg, Uram, az Edom fiairól, a kik azt mondták Jeruzsálem napján: Rontsátok le, rontsátok le fenékig!

Remember, O Lord, unto the children of Edom the day of Jerusalem; who said, Raze it, raze it, even to her very foundation.

8 Babilon leánya, te pusztulóra vált! Áldott legyen a ki megfizet néked gonoszságodért, a melylyel te fizettél nékünk!

O daughter of Babylon, who art wasted: happy he, that repayeth thee thy recompense for what thou hast done to us.

9 Áldott legyen, a ki megragadja és sziklához paskolja kisdedeidet!

Happy he, that seizeth and dasheth thy babes against the rock.