Zsoltárok 137

1 Babilon folyóvizeinél, ott ültünk és sírtunk, mikor a Sionról megemlékezénk.

By the rivers of Babylon we were seated, weeping at the memory of Zion,

2 A fűzfákra, közepette, oda függesztettük hárfáinkat,

Hanging our instruments of music on the trees by the waterside.

3 Mert énekszóra nógattak ott elfogóink, kínzóink pedig víg dalra, mondván: Énekeljetek nékünk a Sion énekei közül!

For there those who had taken us prisoners made request for a song; and those who had taken away all we had gave us orders to be glad, saying, Give us one of the songs of Zion.

4 Hogyan énekelnők az Úrnak énekét idegen földön?!

How may we give the Lord's song in a strange land?

5 Ha elfelejtkezem rólad, Jeruzsálem felejtkezzék el rólam az én jobbkezem!

If I keep not your memory, O Jerusalem, let not my right hand keep the memory of its art.

6 Nyelvem ragadjon az ínyemhez, ha meg nem emlékezem rólad; ha nem Jeruzsálemet tekintem az én vígasságom fejének!

If I let you go out of my thoughts, and if I do not put Jerusalem before my greatest joy, let my tongue be fixed to the roof of my mouth.

7 Emlékezzél meg, Uram, az Edom fiairól, a kik azt mondták Jeruzsálem napján: Rontsátok le, rontsátok le fenékig!

O Lord, keep in mind against the children of Edom the day of Jerusalem; how they said, Let it be uncovered, uncovered even to its base.

8 Babilon leánya, te pusztulóra vált! Áldott legyen a ki megfizet néked gonoszságodért, a melylyel te fizettél nékünk!

O daughter of Babylon, whose fate is destruction; happy is the man who does to you what you have done to us.

9 Áldott legyen, a ki megragadja és sziklához paskolja kisdedeidet!

Happy is the man who takes your little ones, crushing them against the rocks.