Jób 7
1 Nem rabszolga élete van-é az embernek a földön, és az ő napjai nem olyanok-é, mint a béresnek napjai?
Земният живот на човека не е ли воюване? И дните му не са ли като дните на наемник?
2 A mint a szolga kívánja az árnyékot, és a mint a béres reményli az ő bérét:
Като на слуга, който желае сянка, И както на наемник, който очаква заплатата си,
3 Úgy részesültem én keserves hónapokban, és nyomorúságnak éjszakái jutottak számomra.
Така на мене се даде за притежание месеци на разочарование, И нощи на печал ми се определиха.
4 Ha lefekszem, azt mondom: mikor kelek föl? de hosszú az estve, és betelek a hánykolódással reggeli szürkületig.
Когато си лягам, казвам: Кога ще стана? Но нощта се протака; И непрестанно се тласкам насам натам до зори.
5 Testem férgekkel van fedve és a pornak piszokjával; bőröm összehúzódik és meggennyed.
Снагата ми е облечена с червеи и пръстени буци; кожата ми се пука и тлее.
6 Napjaim gyorsabbak voltak a vetélőnél, és most reménység nélkül tünnek el.
Дните ми са по-бързи от совалката на тъкача, И чезнат без надежда.
7 Emlékezzél meg, hogy az én életem csak egy lehellet, és az én szemem nem lát többé jót.
Помни, че животът ми е дъх; И че окото ми няма да са върне да види добро.
8 Nem lát engem szem, a mely rám néz; te rám veted szemed, de már nem vagyok!
Окото на оногова, който ме гледа, няма да ме види вече; Твоите очи ще бъдат върху мене, а, ето, не ще ме има.
Както облакът се разпръсва и изчезва, Така и слизащият в преизподнята няма да възлезе пак; (Sheol h7585)
10 Nem tér vissza többé az ő hajlékába, és az ő helye nem ismeri őt többé.
Няма да се върне вече у дома си. И мястото му няма да го познае вече.
11 Én sem tartóztatom hát meg az én számat; szólok az én lelkemnek fájdalmában, és panaszkodom az én szívemnek keserűségében.
Затова аз няма да въздържа устата си; Ще говоря в утеснението на духа си; Ще плача в горестта на душата си.
12 Tenger vagyok-é én, avagy czethal, hogy őrt állítasz ellenem?
Море ли съм аз, или морско чудовище, Та туряш над мене стража?
13 Mikor azt gondolom, megvigasztal engem az én nyoszolyám, megkönnyebbíti panaszolkodásomat az én ágyasházam:
Когато си казвам: Леглото ми ще ме утеши, Постелката ми ще облекчи оплакването ми,
14 Akkor álmokkal rettentesz meg engem és látásokkal háborítasz meg engem;
Тогава ме плашиш със сънища, И ме ужасяваш с видения;
15 Úgy, hogy inkább választja lelkem a megfojtatást, inkább a halált, mint csontjaimat.
Така, че душата ми предпочита удушване И смърт, а не тия мои кости.
16 Utálom! Nem akarok örökké élni. Távozzál el tőlem, mert nyomorúság az én életem.
Додея ми се; не ща да живея вечно; Оттегли се от мене, защото дните ми са суета.
17 Micsoda az ember, hogy őt ily nagyra becsülöd, és hogy figyelmedet fordítod reá?
Що е човек, та да го възвеличаваш, И да си наумяваш за него,
18 Meglátogatod őt minden reggel, és minden szempillantásban próbálod őt.
Да го посещаваш всяка заран, И да го изпитваш всяка минута?
19 Míglen nem fordítod el tőlem szemedet, nem távozol csak addig is tőlem, a míg nyálamat lenyelem?
До кога не ще отвърнеш погледа Си от мене, И не ще ме оставиш ни колкото плюнката си да погълна?
20 Vétkeztem! Mit cselekedjem én néked, oh embereknek őrizője? Mért tettél ki czéltáblául magadnak? Mért legyek magamnak is terhére.
Ако съм съгрешил, що правя с това на Тебе, о Наблюдателю на човеците? Защо си ме поставил за Своя прицел, Така щото станах тегоба на себе си?
21 És mért nem bocsátod meg vétkemet és nem törlöd el az én bűnömet? Hiszen immár a porban fekszem, és ha keresel engem, nem leszek.
И защо не прощаваш престъплението ми, И не отнемеш беззаконието ми? Защото още сега ще спя в пръстта; И сутринта ще ме търсиш, а няма да ме има.
