Jób 6
1 Jób pedig felele, és monda:
Respondens autem Job, dixit:
2 Oh, ha az én bosszankodásomat mérlegre vetnék, és az én nyomorúságomat vele együtt tennék a fontba!
Utinam appenderentur peccata mea quibus iram merui, et calamitas quam patior, in statera!
3 Bizony súlyosabb ez a tenger fövenyénél; azért balgatagok az én szavaim.
Quasi arena maris hæc gravior appareret; unde et verba mea dolore sunt plena:
4 Mert a Mindenható nyilai vannak én bennem, a melyeknek mérge emészti az én lelkemet, és az Istennek rettentései ostromolnak engem.
quia sagittæ Domini in me sunt, quarum indignatio ebibit spiritum meum; et terrores Domini militant contra me.
5 Ordít-é a vadszamár a zöld füvön, avagy bőg-é az ökör az ő abrakja mellett?
Numquid rugiet onager cum habuerit herbam? aut mugiet bos cum ante præsepe plenum steterit?
6 Vajjon ízetlen, sótalan étket eszik-é az ember; avagy kellemes íze van-é a tojásfehérnek?
aut poterit comedi insulsum, quod non est sale conditum? aut potest aliquis gustare quod gustatum affert mortem?
7 Lelkem iszonyodik érinteni is; olyanok azok nékem, mint a megromlott kenyér!
Quæ prius nolebat tangere anima mea, nunc, præ angustia, cibi mei sunt.
8 Oh, ha az én kérésem teljesülne, és az Isten megadná, amit reménylek;
Quis det ut veniat petitio mea, et quod expecto tribuat mihi Deus?
9 És tetszenék Istennek, hogy összetörjön engem, megoldaná kezét, hogy szétvagdaljon engem!
et qui cœpit, ipse me conterat; solvat manum suam, et succidat me?
10 Még akkor lenne valami vigasztalásom; újjonganék a fájdalomban, a mely nem kimél, mert nem tagadtam meg a Szentnek beszédét.
Et hæc mihi sit consolatio, ut affligens me dolore, non parcat, nec contradicam sermonibus Sancti.
11 Micsoda az én erőm, hogy várakozzam; mi az én végem, hogy türtőztessem magam?!
Quæ est enim fortitudo mea, ut sustineam? aut quis finis meus, ut patienter agam?
12 Kövek ereje-é az én erőm, avagy az én testem aczélból van-é?
Nec fortitudo lapidum fortitudo mea, nec caro mea ænea est.
13 Hát nincsen-é segítség számomra; avagy a szabadulás elfutott-é tőlem?!
Ecce non est auxilium mihi in me, et necessarii quoque mei recesserunt a me.
14 A szerencsétlent barátjától részvét illeti meg, még ha elhagyja is a Mindenhatónak félelmét.
Qui tollit ab amico suo misericordiam, timorem Domini derelinquit.
15 Atyámfiai hűtlenül elhagytak mint a patak, a mint túláradnak medrükön a patakok.
Fratres mei præterierunt me, sicut torrens qui raptim transit in convallibus.
16 A melyek szennyesek a jégtől, a melyekben olvadt hó hömpölyög;
Qui timent pruinam, irruet super eos nix.
17 Mikor átmelegülnek, elapadnak, a hőség miatt fenékig száradnak.
Tempore quo fuerint dissipati, peribunt; et ut incaluerit, solventur de loco suo.
18 Letérnek útjokról a vándorok; felmennek a sivatagba utánok és elvesznek.
Involutæ sunt semitæ gressuum eorum; ambulabunt in vacuum, et peribunt.
19 Nézegetnek utánok Téma vándorai; Sébának utasai bennök reménykednek.
Considerate semitas Thema, itinera Saba, et expectate paulisper.
20 Megszégyenlik, hogy bíztak, közel mennek és elpirulnak.
Confusi sunt, quia speravi: venerunt quoque usque ad me, et pudore cooperti sunt.
21 Így lettetek ti most semmivé; látjátok a nyomort és féltek.
Nunc venistis; et modo videntes plagam meam, timetis.
22 Hát mondtam-é: adjatok nékem valamit, és a ti jószágotokból ajándékozzatok meg engem?
Numquid dixi: Afferte mihi, et de substantia vestra donate mihi?
23 Szabadítsatok ki engem az ellenség kezéből, és a hatalmasok kezéből vegyetek ki engem?
vel: Liberate me de manu hostis, et de manu robustorum eruite me?
24 Tanítsatok meg és én elnémulok, s a miben tévedek, értessétek meg velem.
Docete me, et ego tacebo: et si quid forte ignoravi, instruite me.
25 Oh, mily hathatósak az igaz beszédek! De mit ostoroz a ti ostorozásotok?
Quare detraxistis sermonibus veritatis, cum e vobis nullus sit qui possit arguere me?
26 Szavak ostorozására készültök-é? Hiszen a szélnek valók a kétségbeesettnek szavai!
Ad increpandum tantum eloquia concinnatis, et in ventum verba profertis.
27 Még az árvának is néki esnétek, és sírt ásnátok a ti barátotoknak is?!
Super pupillum irruitis, et subvertere nitimini amicum vestrum.
28 Most hát tessék néktek rám tekintenetek, és szemetekbe csak nem hazudom?
Verumtamen quod cœpistis explete: præbete aurem, et videte an mentiar.
29 Kezdjétek újra kérlek, ne legyen hamisság. Kezdjétek újra, az én igazságom még mindig áll.
Respondete, obsecro, absque contentione; et loquentes id quod justum est, judicate.
30 Van-é az én nyelvemen hamisság, avagy az én ínyem nem veheti-é észre a nyomorúságot?
Et non invenietis in lingua mea iniquitatem, nec in faucibus meis stultitia personabit.
