Jób 4
1 És felele a témáni Elifáz, és monda:
Then responded Eliphaz the Temanite, and said: —
2 Ha szólni próbálunk hozzád, zokon veszed-é? De hát ki bírná türtőztetni magát a beszédben?
If one attempt a word unto thee, wilt thou be impatient? But, to restrain speech, who, can endure?
3 Ímé sokakat oktattál, és a megfáradott kezeket megerősítetted;
Lo! thou hast admonished many, and, slack hands, hast thou been wont to uphold:
4 A tántorgót a te beszédeid fentartották, és a reszkető térdeket megerősítetted;
Him that was stumbling, have thy words raised up, and, sinking knees, hast thou strengthened.
5 Most, hogy rád jött a sor, zokon veszed; hogy téged ért a baj, elrettensz!
But, now, it cometh upon thee, and thou despairest, It smiteth even thee, and thou art dismayed.
6 Nem bizodalmad-é a te istenfélelmed, s nem reménységed-é utaidnak becsületessége?
Is not, thy reverence, thy confidence? And is not, thy hope, the very integrity of thy ways?
7 Emlékezzél, kérlek, ki az, a ki elveszett ártatlanul, és hol töröltettek el az igazak?
Remember, I pray thee, who, being innocent, hath perished, or when, the upright, have been cut off.
8 A mint én láttam, a kik hamisságot szántanak és gonoszságot vetnek, ugyanazt aratnak.
So far as I have seen, They who plow for iniquity and sow misery, reap the same:
9 Az Istennek lehelletétől elvesznek, az ő haragjának szelétől elpusztulnak.
By the blast of GOD, they perish, And, by the breath of his nostrils, are they consumed:
10 Az oroszlán ordítása, a sakál üvöltése, és az oroszlán-kölykök fogai megsemmisülnek.
[Notwithstanding] the roaring of the lion, and the noise of the howling lion, yet, the teeth of the fierce lions, are broken:
11 Az agg oroszlán elvész, ha nincs martaléka, a nőstény oroszlán kölykei elszélednek.
The strong lion perishing for lack of prey, Even the whelps of the lioness, are scattered.
12 Szó lopódzék hozzám, s valami nesz üté meg abból fülemet.
But, unto me, something was brought by stealth, —and mine ear caught a whispering of the same:
13 Éjjeli látásokon való töprengések között, mikor mély álom fogja el az embereket.
When there were thoughts, from visions of the night, —When deep sleep falleth upon men,
14 Félelem szálla rám, és rettegés, s megreszketteté minden csontomat.
Dread, came upon me, and trembling, The multitude of my bones, it put in dread:
15 Valami szellem suhant el előttem, s testemnek szőre felborzolódék.
Then, a spirit, over my face, floated along, The hair of my flesh bristled-up:
16 Megálla, de ábrázatját föl nem ismerém, egy alak vala szemeim előtt, mély csend, és ilyen szót hallék:
It stood still, but I could not distinguish its appearance, I looked, but there was no form before mine eyes, —A whispering voice, I heard: —
17 Vajjon a halandó igaz-é Istennél: az ő teremtője előtt tiszta-é az ember?
Shall, mortal man, be more just than GOD? Or a man be more pure than, his Maker?
18 Ímé az ő szolgáiban sem bízhatik és az ő angyalaiban is talál hibát:
Lo! in his own servants, he trusteth not, and, his own messengers, he chargeth with error:
19 Mennyivel inkább a sárházak lakosaiban, a kiknek fundamentumok a porban van, és könnyebben szétnyomhatók a molynál?!
How much more the dwellers in houses of clay, which, in the dust, have their foundation, which are crushed sooner than a moth:
20 Reggeltől estig gyötrődnek, s a nélkül, hogy észrevennék, elvesznek örökre.
Betwixt morning and evening, are they broken in pieces, With none to save, they utterly perish:
21 Ha kiszakíttatik belőlök sátoruk kötele, nem halnak-é meg, és pedig bölcsesség nélkül?
Is not their tent-rope within them, torn away? They die, disrobed of wisdom!
