Jób 37
1 Ezért remeg az én szívem, és csaknem kiszökik helyéből.
Super hoc expavit cor meum, et emotum est de loco suo.
2 Halljátok meg figyelmetesen az ő hangjának dörgését, és a zúgást, a mely az ő szájából kijön!
Audite auditionem in terrore vocis eius, et sonum de ore illius procedentem.
3 Az egész ég alatt szétereszti azt, és villámát is a földnek széléig.
Subter omnes cælos ipse considerat, et lumen illius super terminos terræ.
4 Utána hang zendül, az ő fenségének hangjával mennydörög, s nem tartja vissza azt, ha szava megzendült.
Post eum rugiet sonitus, tonabit voce magnitudinis suæ, et non investigabitur, cum audita fuerit vox eius.
5 Isten az ő szavával csudálatosan mennydörög, és nagy dolgokat cselekszik, úgy hogy nem érthetjük.
Tonabit Deus in voce sua mirabiliter, qui facit magna et inscrutabilia.
6 Mert azt mondja a hónak: Essél le a földre! És a zápor-esőnek és a zuhogó zápornak: Szakadjatok.
Qui præcipit nivi ut descendat in terram, et hiemis pluviis, et imbri fortitudinis suæ.
7 Minden ember kezét lepecsétli, hogy megismerje minden halandó, hogy az ő műve.
Qui in manu omnium hominum signat, ut noverint singuli opera sua.
8 Akkor a vadállat az ő tanyájára húzódik, és az ő barlangjában marad.
Ingredietur bestia latibulum, et in antro suo morabitur.
9 Rejtekéből előjön a vihar, és az északi szelektől a fagy.
Ab interioribus egredietur tempestas, et ab Arcturo frigus.
10 Isten lehellete által támad a jég, és szorul össze a víznek szélessége.
Flante Deo concrescit gelu, et rursum latissimæ funduntur aquæ.
11 Majd nedvességgel öntözi meg a felleget, s áttöri a borulatot az ő villáma.
Frumentum desiderat nubes, et nubes spargunt lumen suum.
12 És az köröskörül forog az ő vezetése alatt, hogy mindazt megtegyék, a mit parancsol nékik, a föld kerekségének színén.
Quæ lustrant per circuitum, quocumque eas voluntas gubernantis duxerit, ad omne quod præceperit illis super faciem orbis terrarum:
13 Vagy ostorul, ha földjének úgy kell, vagy áldásul juttatja azt.
Sive in una tribu, sive in terra sua, sive in quocumque loco misericordiæ suæ eas iusserit inveniri.
14 Vedd ezt füledbe Jób, állj meg és gondold meg az Istennek csudáit.
Ausculta hæc Iob: sta, et considera mirabilia Dei.
15 Megtudod-é, mikor rendeli azt rájok az Isten, hogy villanjon az ő felhőjének villáma?
Numquid scis quando præceperit Deus pluviis, ut ostenderent lucem nubium eius?
16 Tudod-é, hogy miként lebegnek a felhők, vagy a tökéletes tudásnak csudáit érted-é?
Numquid nosti semitas nubium magnas, et perfectas scientias?
17 Miképen melegülnek át ruháid, mikor nyugton van a föld a déli széltől?
Nonne vestimenta tua calida sunt, cum perflata fuerit terra Austro?
18 Vele együtt terjesztetted-é ki az eget, a mely szilárd, mint az aczéltükör?
Tu forsitan cum eo fabricatus es cælos, qui solidissimi quasi ære fusi sunt.
19 Mondd meg nékünk, mit szóljunk néki? A setétség miatt semmit sem kezdhetünk.
Ostende nobis quid dicamus illi: nos quippe involvimur tenebris.
20 Elbeszélik-é néki, ha szólok? Ha elmondaná valaki: bizony vége volna!
Quis narrabit ei quæ loquor? etiam si locutus fuerit homo, devorabitur.
21 Néha nem látják a napot, bár az égen ragyog; de szél fut át rajta és kiderül.
At nunc non vident lucem: subito aer cogetur in nubes, et ventus transiens fugabit eas.
22 Észak felől aranyszínű világosság támad, Isten körül félelmetes dicsőség.
Ab Aquilone aurum venit, et ad Deum formidolosa laudatio.
23 Mindenható! Nem foghatjuk meg őt; nagy az ő hatalma és ítélő ereje, és a tiszta igazságot el nem nyomja.
Digne eum invenire non possumus: magnus fortitudine, et iudicio, et iustitia et enarrari non potest.
24 Azért rettegjék őt az emberek; a kevély bölcsek közül nem lát ő egyet sem.
Ideo timebunt eum viri, et non audebunt contemplari omnes, qui sibi videntur esse sapientes.
