Jób 3
1 Ezután megnyitá Jób az ő száját, és megátkozá az ő napját.
Daarna opende Job zijn mond, om zijn geboorte dag te verwensen
2 És szóla Jób, és monda:
En Job hief aan en sprak:
3 Veszszen el az a nap, a melyen születtem, és az az éjszaka, a melyen azt mondták: fiú fogantatott.
De dag verga, waarop ik geboren werd; De nacht, die sprak: Er is een knaapje ontvangen!
4 Az a nap legyen sötétség, ne törődjék azzal az Isten onnét felül, és világosság ne fényljék azon.
Die dag: hij worde duisternis, God in den hoge zij er niet om bekommerd; Geen lichtglans moge hem bestralen,
5 Tartsa azt fogva sötétség és a halál árnyéka; a felhő lakozzék rajta, nappali borulatok tegyék rettenetessé.
Maar duisternis en schaduw des doods hem bedekken; Mogen wolken zich boven hem samenpakken, En zonsverduistering hem verschrikken!
6 Az az éjszaka! Sűrű sötétség fogja be azt; ne soroztassék az az esztendőnek napjaihoz, ne számláltassék a hónapokhoz.
Die nacht: het donker rove hem weg, Hij telle niet mee onder de dagen van het jaar, En trede niet op in het getal van de maanden. Mogen de sterren van zijn ochtendschemering worden gedoofd; Hij hope op licht, dat niet daagt, Hij aanschouwe de wimpers van het morgenrood niet!
7 Az az éjszaka! Legyen az magtalan, ne legyen örvendezés azon.
Ja, troosteloos blijve die nacht, Geen juichtoon dringe tot hem door;
8 Átkozzák meg azt, a kik a nappalt átkozzák, a kik bátrak felingerelni a leviathánt.
Laat de dagbeheksers hem vervloeken, Gereed, om Liwjatan tegen hem op te hitsen:
9 Sötétüljenek el az ő estvéjének csillagai; várja a világosságot, de az ne legyen, és ne lássa a hajnalnak pirját!
Mogen de sterren van zijn ochtendschemering worden gedoofd; Hij hope op licht, dat niet daagt, Hij aanschouwe de wimpers van het morgenrood niet!
10 Mert nem zárta be az én anyám méhének ajtait, és nem rejtette el szemeim elől a nyomorúságot.
Want hij sloot mij de deuren niet dicht van de schoot, Hij verborg niet het leed voor mijn ogen!
11 Mért is nem haltam meg fogantatásomkor; mért is ki nem multam, mihelyt megszülettem?
Waarom stierf ik niet, toen ik uit de moederschoot kwam, Ging ik niet dood, toen ik haar lichaam verliet;
12 Mért vettek fel engem térdre, és mért az emlőkre, hogy szopjam?!
Waarom wachtten twee knieën mij op, Waarom twee borsten, om mij te zogen;
13 Mert most feküdném és nyugodnám, aludnám és akkor nyugton pihenhetnék –
Dan lag ik nu neer, en had rust; Ik zou slapen, en door niets meer worden gestoord:
14 Királyokkal és az ország tanácsosaival, a kik magoknak kőhalmokat építenek.
Naast koningen en rijksbestuurders, Die zich grafmonumenten hebben gebouwd;
15 Vagy fejedelmekkel, a kiknek aranyuk van, a kik ezüsttel töltik meg házaikat.
Naast vorsten, badend in goud, En die hun paleizen vulden met zilver.
16 Vagy mért nem lettem olyan, mint az elásott, idétlen gyermek, mint a világosságot sem látott kisdedek?
Waarom werd ik niet weggestopt als een misdracht, Als kinderkens, die het licht niet aanschouwen?
17 Ott a gonoszok megszünnek a fenyegetéstől, és ott megnyugosznak, a kiknek erejök ellankadt.
Daar, waar de bozen hun tieren staken, Waar rust vindt, wiens kracht is bezweken;
18 A foglyok ott mind megnyugosznak, nem hallják a szorongatónak szavát.
Waar de gevangenen allemaal vrede genieten, En de stem van de drijvers niet horen;
19 Kicsiny és nagy ott egyenlő, és a szolga az ő urától szabad.
Waar kleinen en groten gelijk zijn, De slaven van hun meesters bevrijd.
20 Mért is ad Isten a nyomorultnak világosságot, és életet a keseredett szivűeknek?
Waarom het licht aan een rampzalige geschonken, Aan zielsbedroefden het leven:
21 A kik a halált várják, de nem jön az, és szorgalmasabban keresik mint az elrejtett kincset.
Aan hen, die de dood verbeiden, die niet komt, Die met groter vlijt naar hem dan naar schatten graven;
22 A kik nagy örömmel örvendeznek, vigadnak, mikor megtalálják a koporsót.
Die met blijdschap zouden juichen, En jubelen, wanneer zij het graf zouden vinden?
23 A férfiúnak, a ki útvesztőbe jutott, és a kit az Isten bekerített köröskörül.
Aan den man, wiens pad in de duisternis ligt, Wien God elke uitweg heeft afgesneden!
24 Mert kenyerem gyanánt van az én fohászkodásom, és sóhajtásaim ömölnek, mint habok.
Want als mijn brood komt mijn zuchten, En als water stort zich mijn jammerklacht uit;
25 Mert a mitől remegve remegtem, az jöve reám, és a mitől rettegtem, az esék rajtam.
Wanneer ik bang voor iets ben, overvalt het mij, Mij treft, wat ik ducht!
26 Nincs békességem, sem nyugtom, sem pihenésem, mert nyomorúság támadt reám.
Neen, geen rust voor mij, geen heil en geen vrede, Maar altijd weer tobben!
