Jób 29

1 Jób pedig folytatá az ő beszédét, és monda:

Y VOLVIÓ Job á tomar su propósito, y dijo:

2 Oh, vajha olyan volnék, mint a hajdani hónapokban, a mikor Isten őrzött engem!

¡Quién me tornase como en los meses pasados, como en los días que Dios me guardaba,

3 Mikor az ő szövétneke fénylett fejem fölött, s világánál jártam a setétet;

Cuando hacía resplandecer su candela sobre mi cabeza, á la luz de la cual yo caminaba en la oscuridad;

4 A mint java-korom napjaiban valék, a mikor Isten gondossága borult sátoromra!

Como fué en los días de mi mocedad, cuando el secreto de Dios estaba en mi tienda;

5 Mikor még a Mindenható velem volt, és körültem voltak gyermekeim;

Cuando aun el Omnipotente estaba conmigo, y mis hijos alrededor de mí;

6 Mikor lábaimat édes tejben mostam, és mellettem a szikla olajpatakokat ontott;

Cuando lavaba yo mis caminos con manteca, y la piedra me derramaba ríos de aceite!

7 Mikor a kapuhoz mentem, fel a városon; a köztéren székemet fölállítám:

Cuando salía á la puerta á juicio, y en la plaza hacía preparar mi asiento,

8 Ha megláttak az ifjak, félrevonultak, az öregek is fölkeltek és állottak.

Los mozos me veían, y se escondían; y los viejos se levantaban, y estaban en pie;

9 A fejedelmek abbahagyták a beszédet, és tenyeröket szájukra tették.

Los príncipes detenían sus palabras, ponían la mano sobre su boca;

10 A főemberek szava elnémult, és nyelvök az ínyökhöz ragadt.

La voz de los principales se ocultaba, y su lengua se pegaba á su paladar:

11 Mert a mely fül hallott, boldognak mondott engem, és a mely szem látott, bizonyságot tett én felőlem.

Cuando los oídos que me oían, me llamaban bienaventurado, y los ojos que me veían, me daban testimonio:

12 Mert megmentém a kiáltozó szegényt, és az árvát, a kinek nem volt segítsége.

Porque libraba al pobre que gritaba, y al huérfano que carecía de ayudador.

13 A veszni indultnak áldása szállt reám, az özvegynek szívét megörvendeztetém.

La bendición del que se iba á perder venía sobre mí; y al corazón de la viuda daba alegría.

14 Az igazságot magamra öltém és az is magára ölte engem; palást és süveg gyanánt volt az én ítéletem.

Vestíame de justicia, y ella me vestía como un manto; y mi toca era juicio.

15 A vaknak én szeme valék, és a sántának lába.

Yo era ojos al ciego, y pies al cojo.

16 A szűkölködőknek én atyjok valék, az ismeretlennek ügyét is jól meghányám-vetém.

A los menesterosos era padre; y de la causa que no entendía, me informaba con diligencia:

17 Az álnoknak zápfogait kitördösém, és fogai közül a prédát kiütém vala.

Y quebraba los colmillos del inicuo, y de sus dientes hacía soltar la presa.

18 Azt gondoltam azért: fészkemmel veszek el, és mint a homok, megsokasodnak napjaim.

Y decía yo: En mi nido moriré, y como arena multiplicaré días.

19 Gyökerem a víznek nyitva lesz, és ágamon hál meg a harmat.

Mi raíz estaba abierta junto á las aguas, y en mis ramas permanecía el rocío.

20 Dicsőségem megújul velem, és kézívem erősebbé lesz kezemben.

Mi honra se renovaba en mí, y mi arco se corroboraba en mi mano.

21 Hallgattak és figyeltek reám, és elnémultak az én tanácsomra.

Oíanme, y esperaban; y callaban á mi consejo.

22 Az én szavaim után nem szóltak többet, s harmatként hullt rájok beszédem.

Tras mi palabra no replicaban, y mi razón destilaba sobre ellos.

23 Mint az esőre, úgy vártak rám, és szájukat tátották, mint tavaszi záporra.

Y esperábanme como á la lluvia, y abrían su boca [como] á la lluvia tardía.

24 Ha rájok mosolyogtam, nem bizakodtak el, és arczom derüjét nem sötétíték be.

Si me reía con ellos, no lo creían: y no abatían la luz de mi rostro.

25 Örömest választottam útjokat, mint főember ültem ott; úgy laktam ott, mint király a hadseregben, mint a ki bánkódókat vigasztal.

Calificaba yo el camino de ellos, y sentábame en cabecera; y moraba como rey en el ejército, como el que consuela llorosos.