Jób 29
1 Jób pedig folytatá az ő beszédét, és monda:
Entonces Job respondió:
2 Oh, vajha olyan volnék, mint a hajdani hónapokban, a mikor Isten őrzött engem!
Ojalá volviera a ser como en meses pasados, como en los días cuando ʼElohim me vigilaba,
3 Mikor az ő szövétneke fénylett fejem fölött, s világánál jártam a setétet;
cuando su lámpara estaba sobre mi cabeza y a su luz yo caminaba en la oscuridad,
4 A mint java-korom napjaiban valék, a mikor Isten gondossága borult sátoromra!
aquellos días de mi vigor cuando la amistad íntima de ʼElohim velaba sobre mi vivienda,
5 Mikor még a Mindenható velem volt, és körültem voltak gyermekeim;
cuando ʼEL-Shadday aún estaba conmigo, y mis hijos alrededor de mí,
6 Mikor lábaimat édes tejben mostam, és mellettem a szikla olajpatakokat ontott;
cuando mis pasos eran lavados con mantequilla y la roca me derramaba ríos de aceite,
7 Mikor a kapuhoz mentem, fel a városon; a köztéren székemet fölállítám:
cuando iba a la puerta de la ciudad y en la plaza preparaba mi asiento.
8 Ha megláttak az ifjak, félrevonultak, az öregek is fölkeltek és állottak.
Los jóvenes me veían y se escondían. Los ancianos se levantaban y permanecían en pie.
9 A fejedelmek abbahagyták a beszédet, és tenyeröket szájukra tették.
Los magistrados detenían sus palabras y ponían la mano sobre sus bocas.
10 A főemberek szava elnémult, és nyelvök az ínyökhöz ragadt.
La voz de los nobles enmudecía y su lengua se les pegaba al paladar.
11 Mert a mely fül hallott, boldognak mondott engem, és a mely szem látott, bizonyságot tett én felőlem.
Los oídos que me escuchaban me llamaban bienaventurado, y los ojos que me miraban daban testimonio a mi favor.
12 Mert megmentém a kiáltozó szegényt, és az árvát, a kinek nem volt segítsége.
Porque yo libraba al pobre que clamaba y al huérfano que no tenía ayudador.
13 A veszni indultnak áldása szállt reám, az özvegynek szívét megörvendeztetém.
La bendición del que iba a perecer caía sobre mí, y daba alegría al corazón de la viuda.
14 Az igazságot magamra öltém és az is magára ölte engem; palást és süveg gyanánt volt az én ítéletem.
Me vestía de rectitud y con ella me cubría. Mi justicia era como un manto y un turbante.
15 A vaknak én szeme valék, és a sántának lába.
Yo era ojos para el ciego y pies para el cojo.
16 A szűkölködőknek én atyjok valék, az ismeretlennek ügyét is jól meghányám-vetém.
Era padre de los menesterosos. Me informaba con diligencia de la causa que no entendía.
17 Az álnoknak zápfogait kitördösém, és fogai közül a prédát kiütém vala.
Rompía las quijadas del perverso y de sus dientes arrancaba la presa.
18 Azt gondoltam azért: fészkemmel veszek el, és mint a homok, megsokasodnak napjaim.
Me decía: En mi nido moriré, y como la arena multiplicaré mis días.
19 Gyökerem a víznek nyitva lesz, és ágamon hál meg a harmat.
Mi raíz se extendía hacia las aguas, y el rocío pernoctaba en mi ramaje.
20 Dicsőségem megújul velem, és kézívem erősebbé lesz kezemben.
Mi honra se renovaba en mí, y mi arco se fortalecía en mi mano.
21 Hallgattak és figyeltek reám, és elnémultak az én tanácsomra.
Me escuchaban, esperaban y guardaban silencio ante mi consejo.
22 Az én szavaim után nem szóltak többet, s harmatként hullt rájok beszédem.
Después de mi palabra no replicaban. Mi razón destilaba sobre ellos.
23 Mint az esőre, úgy vártak rám, és szájukat tátották, mint tavaszi záporra.
La esperaban como a la lluvia temprana, y abrían su boca como a la lluvia tardía.
24 Ha rájok mosolyogtam, nem bizakodtak el, és arczom derüjét nem sötétíték be.
Si me reía con ellos, no lo creían, y no tenían en menos la luz de mi semblante.
25 Örömest választottam útjokat, mint főember ültem ott; úgy laktam ott, mint király a hadseregben, mint a ki bánkódókat vigasztal.
Yo les escogía el camino, y me sentaba entre ellos como su jefe. Yo vivía como un rey en medio de su tropa, como el que consuela a los que están de duelo.
