Jób 29
1 Jób pedig folytatá az ő beszédét, és monda:
E Jó continuou a falar seu discurso, dizendo:
2 Oh, vajha olyan volnék, mint a hajdani hónapokban, a mikor Isten őrzött engem!
Ah quem me dera que fosse como nos meses passados! Como nos dias em que Deus me guardava!
3 Mikor az ő szövétneke fénylett fejem fölött, s világánál jártam a setétet;
Quando ele fazia brilhar sua lâmpada sobre minha cabeça, e eu com sua luz caminhava pelas trevas,
4 A mint java-korom napjaiban valék, a mikor Isten gondossága borult sátoromra!
Como era nos dias de minha juventude, quando a amizade de Deus estava sobre minha tenda;
5 Mikor még a Mindenható velem volt, és körültem voltak gyermekeim;
Quando o Todo-Poderoso ainda estava comigo, meus filhos ao redor de mim;
6 Mikor lábaimat édes tejben mostam, és mellettem a szikla olajpatakokat ontott;
Quando eu lavava meus passos com manteiga, e da rocha me corriam ribeiros de azeite!
7 Mikor a kapuhoz mentem, fel a városon; a köztéren székemet fölállítám:
Quando eu saía para a porta da cidade, [e] na praça preparava minha cadeira,
8 Ha megláttak az ifjak, félrevonultak, az öregek is fölkeltek és állottak.
Os rapazes me viam, e abriam caminho; e os idosos se levantavam, e ficavam em pé;
9 A fejedelmek abbahagyták a beszédet, és tenyeröket szájukra tették.
Os príncipes se detinham de falar, e punham a mão sobre a sua boca;
10 A főemberek szava elnémult, és nyelvök az ínyökhöz ragadt.
A voz dos líderes se calava, e suas línguas se apegavam a céu da boca;
11 Mert a mely fül hallott, boldognak mondott engem, és a mely szem látott, bizonyságot tett én felőlem.
O ouvido que me ouvia me considerava bem-aventurado, e o olho que me via dava bom testemunho de mim.
12 Mert megmentém a kiáltozó szegényt, és az árvát, a kinek nem volt segítsége.
Porque eu livrava ao pobre que clamava, e ao órfão que não tinha quem o ajudasse.
13 A veszni indultnak áldása szállt reám, az özvegynek szívét megörvendeztetém.
A bênção do que estava a ponto de morrer vinha sobre mim; e eu fazia o coração da viúva ter grande alegria.
14 Az igazságot magamra öltém és az is magára ölte engem; palást és süveg gyanánt volt az én ítéletem.
Vestia-me de justiça, e ela me envolvia; e meu juízo era como um manto e um turbante.
15 A vaknak én szeme valék, és a sántának lába.
Eu era olhos para o cego, e pés para o manco.
16 A szűkölködőknek én atyjok valék, az ismeretlennek ügyét is jól meghányám-vetém.
Aos necessitados eu era pai; e a causa que eu não sabia, investigava com empenho.
17 Az álnoknak zápfogait kitördösém, és fogai közül a prédát kiütém vala.
E quebrava os queixos do perverso, e de seus dentes tirava a presa.
18 Azt gondoltam azért: fészkemmel veszek el, és mint a homok, megsokasodnak napjaim.
E eu dizia: Em meu ninho expirarei, e multiplicarei [meus] dias como areia.
19 Gyökerem a víznek nyitva lesz, és ágamon hál meg a harmat.
Minha raiz se estendia junto às águas, e o orvalho ficava de noite em meus ramos.
20 Dicsőségem megújul velem, és kézívem erősebbé lesz kezemben.
Minha honra se renovava em mim, e meu arco se revigorava em minha mão.
21 Hallgattak és figyeltek reám, és elnémultak az én tanácsomra.
Ouviam-me, e esperavam; e se calavam ao meu conselho.
22 Az én szavaim után nem szóltak többet, s harmatként hullt rájok beszédem.
Depois de minha palavra nada replicavam, e minhas razões gotejavam sobre eles.
23 Mint az esőre, úgy vártak rám, és szájukat tátották, mint tavaszi záporra.
Pois esperavam por mim como pela chuva, e abriam sua boca como para a chuva tardia.
24 Ha rájok mosolyogtam, nem bizakodtak el, és arczom derüjét nem sötétíték be.
Se eu me ria com eles, não acreditavam; e não desfaziam a luz de meu rosto.
25 Örömest választottam útjokat, mint főember ültem ott; úgy laktam ott, mint király a hadseregben, mint a ki bánkódókat vigasztal.
Eu escolhia o caminho para eles, e me sentava à cabeceira; e habitava como rei entre as tropas, como o consolador dos que choram.
