Jób 29

1 Jób pedig folytatá az ő beszédét, és monda:

Då heldt Job fram med talen sin og sagde:

2 Oh, vajha olyan volnék, mint a hajdani hónapokban, a mikor Isten őrzött engem!

«Å, var eg som i fordums måna’r, som den gong Gud mi verja var,

3 Mikor az ő szövétneke fénylett fejem fölött, s világánál jártam a setétet;

då yver meg hans lampa skein, som lyste meg i myrkret fram,

4 A mint java-korom napjaiban valék, a mikor Isten gondossága borult sátoromra!

slik som eg var i mogne manndom, då Gud var ven i huset mitt,

5 Mikor még a Mindenható velem volt, és körültem voltak gyermekeim;

då Allvald endå med meg var, og mine born eg kring meg såg,

6 Mikor lábaimat édes tejben mostam, és mellettem a szikla olajpatakokat ontott;

då eg i fløyte foten tvådde, og olje rann av fjellet nær meg,

7 Mikor a kapuhoz mentem, fel a városon; a köztéren székemet fölállítám:

då eg til porten steig i byen, og sessen min på torget tok!

8 Ha megláttak az ifjak, félrevonultak, az öregek is fölkeltek és állottak.

Ungdomen såg meg, løynde seg; dei gamle reiste seg og stod;

9 A fejedelmek abbahagyták a beszédet, és tenyeröket szájukra tették.

hovdingar stogga midt i talen og lagde handi på sin munn;

10 A főemberek szava elnémult, és nyelvök az ínyökhöz ragadt.

og røysti tagna hjå dei gjæve, og tunga seg til gomen kleimde;

11 Mert a mely fül hallott, boldognak mondott engem, és a mely szem látott, bizonyságot tett én felőlem.

dei som meg høyrde, sælka meg, og dei som såg meg, vitna for meg.

12 Mert megmentém a kiáltozó szegényt, és az árvát, a kinek nem volt segítsége.

Eg berga arming når han ropa, og farlaus som var utan hjelp;

13 A veszni indultnak áldása szállt reám, az özvegynek szívét megörvendeztetém.

velsigning fekk eg frå forkomne, og enkjor fekk eg til å jubla.

14 Az igazságot magamra öltém és az is magára ölte engem; palást és süveg gyanánt volt az én ítéletem.

Rettferd var min, eg hennar bunad; rett var mi kappa og mi kruna.

15 A vaknak én szeme valék, és a sántának lába.

Eg for den blinde auga var, og føter var eg for den halte.

16 A szűkölködőknek én atyjok valék, az ismeretlennek ügyét is jól meghányám-vetém.

Ein far eg var for fatigfolk; eg for ukjende saki granska.

17 Az álnoknak zápfogait kitördösém, és fogai közül a prédát kiütém vala.

På brotsmann tennerne eg knekte, reiv fengdi utor gapet hans.

18 Azt gondoltam azért: fészkemmel veszek el, és mint a homok, megsokasodnak napjaim.

Eg sagde: «I reiret skal eg døy, med dagar talrike som sand.

19 Gyökerem a víznek nyitva lesz, és ágamon hál meg a harmat.

Til roti mi skal vatnet trengja, dogg bu ved natt på greini mi;

20 Dicsőségem megújul velem, és kézívem erősebbé lesz kezemben.

mi æra held seg frisk hjå meg, bogen vert ny handi mi.»

21 Hallgattak és figyeltek reám, és elnémultak az én tanácsomra.

Dei høyrde ventande på meg, og lydde stilt på rådi mi.

22 Az én szavaim után nem szóltak többet, s harmatként hullt rájok beszédem.

Og ikkje la dei mot mitt ord, min tale draup ned yver deim.

23 Mint az esőre, úgy vártak rám, és szájukat tátották, mint tavaszi záporra.

På meg dei bia som på regn, ja, som vårregn opna munnen.

24 Ha rájok mosolyogtam, nem bizakodtak el, és arczom derüjét nem sötétíték be.

Eg smilte til mismodige, mitt andlit fekk dei ikkje myrkt.

25 Örömest választottam útjokat, mint főember ültem ott; úgy laktam ott, mint király a hadseregben, mint a ki bánkódókat vigasztal.

Når eg deim vitja, sat eg fremst, sat som ein konge i sin herflokk, lik ein som trøystar syrgjande.