Jób 29
1 Jób pedig folytatá az ő beszédét, és monda:
Un Ījabs teica vēl tālāk savus teikumus un sacīja:
2 Oh, vajha olyan volnék, mint a hajdani hónapokban, a mikor Isten őrzött engem!
Ak kaut es vēl būtu tāds kā pirmajos mēnešos, kā tai laikā, kad Dievs mani pasargāja;
3 Mikor az ő szövétneke fénylett fejem fölött, s világánál jártam a setétet;
Kad Viņa spīdeklis spīdēja pār manu galvu, un es Viņa gaismā staigāju pa tumsību;
4 A mint java-korom napjaiban valék, a mikor Isten gondossága borult sátoromra!
Kā es biju savas jaunības laikā, kad Dievs mājoja pār manu dzīvokli,
5 Mikor még a Mindenható velem volt, és körültem voltak gyermekeim;
Kad tas Visuvarenais vēl bija ar mani, un mani bērni man apkārt;
6 Mikor lábaimat édes tejben mostam, és mellettem a szikla olajpatakokat ontott;
Kad savus soļus mazgāju krējumā, un akmens kalni man izlēja eļļas upes.
7 Mikor a kapuhoz mentem, fel a városon; a köztéren székemet fölállítám:
Kad es pa vārtiem izgāju pilsētā, kad savu krēslu noliku uz tirgus(laukuma);
8 Ha megláttak az ifjak, félrevonultak, az öregek is fölkeltek és állottak.
Tad jaunekļi mani redzot stājās pie malas, un sirmgalvji pacēlās un palika stāvot.
9 A fejedelmek abbahagyták a beszédet, és tenyeröket szájukra tették.
Virsnieki mitējās runāt un lika roku uz savu muti,
10 A főemberek szava elnémult, és nyelvök az ínyökhöz ragadt.
Lielkungu balss apklusa, un viņu mēle pielipa pie zoda.
11 Mert a mely fül hallott, boldognak mondott engem, és a mely szem látott, bizonyságot tett én felőlem.
Jo kura auss mani dzirdēja, tā mani teica laimīgu, un kura acs mani redzēja, tā deva man liecību.
12 Mert megmentém a kiáltozó szegényt, és az árvát, a kinek nem volt segítsége.
Jo es izglābu nabagu, kas brēca, un bāriņu, kam nebija palīga.
13 A veszni indultnak áldása szállt reám, az özvegynek szívét megörvendeztetém.
Svētība no tā, kas ietu bojā, nāca pār mani, un atraitņu sirdi es iepriecināju.
14 Az igazságot magamra öltém és az is magára ölte engem; palást és süveg gyanánt volt az én ítéletem.
Es apģērbos ar taisnību, un tā mani aptērpa, mana krietnība man bija kā mētelis un kā ķēniņa cepure.
15 A vaknak én szeme valék, és a sántának lába.
Es biju aklam acs un biju tizlam kāja.
16 A szűkölködőknek én atyjok valék, az ismeretlennek ügyét is jól meghányám-vetém.
Nabagiem es biju par tēvu, un nezināma sūdzību es izvaicāju.
17 Az álnoknak zápfogait kitördösém, és fogai közül a prédát kiütém vala.
Es salauzīju netaisnā dzerokšļus un izrāvu laupījumu no viņa zobiem.
18 Azt gondoltam azért: fészkemmel veszek el, és mint a homok, megsokasodnak napjaim.
Un es sacīju: es nomiršu savā ligzdā un manu dienu būs daudz kā smiltis.
19 Gyökerem a víznek nyitva lesz, és ágamon hál meg a harmat.
Mana sakne izpletīsies pie ūdens, un rasa paliks pa nakti uz manām lapām.
20 Dicsőségem megújul velem, és kézívem erősebbé lesz kezemben.
Mana godība būs vienmēr jauna pie manis, un manam stopam labi izdosies manā rokā. -
21 Hallgattak és figyeltek reám, és elnémultak az én tanácsomra.
Uz mani klausījās un gaidīja un klusu saņēma manu padomu.
22 Az én szavaim után nem szóltak többet, s harmatként hullt rájok beszédem.
Pēc maniem vārdiem neviens vairs nerunāja, un mana valoda uz tiem pilēja.
23 Mint az esőre, úgy vártak rám, és szájukat tátották, mint tavaszi záporra.
Pēc manis ilgojās kā pēc lietus, un atpleta savu muti kā uz vasaras lietu.
24 Ha rájok mosolyogtam, nem bizakodtak el, és arczom derüjét nem sötétíték be.
Es tiem uzsmaidīju, kad tiem nebija drošības, un mana vaiga gaišumu tie neskumdināja.
25 Örömest választottam útjokat, mint főember ültem ott; úgy laktam ott, mint király a hadseregben, mint a ki bánkódókat vigasztal.
Es tiem biju ceļa rādītājs un sēdēju goda vietā un mājoju kā ķēniņš starp saviem pulkiem, kā noskumušu iepriecinātājs.
