Jób 29
1 Jób pedig folytatá az ő beszédét, és monda:
Addidit quoque Iob, assumens parabolam suam, et dixit:
2 Oh, vajha olyan volnék, mint a hajdani hónapokban, a mikor Isten őrzött engem!
Quis mihi tribuat, ut sim iuxta menses pristinos secundum dies, quibus Deus custodiebat me?
3 Mikor az ő szövétneke fénylett fejem fölött, s világánál jártam a setétet;
Quando splendebat lucerna eius super caput meum, et ad lumen eius ambulabam in tenebris?
4 A mint java-korom napjaiban valék, a mikor Isten gondossága borult sátoromra!
Sicut fui in diebus adolescentiæ meæ, quando secreto Deus erat in tabernaculo meo?
5 Mikor még a Mindenható velem volt, és körültem voltak gyermekeim;
Quando erat Omnipotens mecum: et in circuitu meo pueri mei?
6 Mikor lábaimat édes tejben mostam, és mellettem a szikla olajpatakokat ontott;
Quando lavabam pedes meos butyro, et petra fundebat mihi rivos olei?
7 Mikor a kapuhoz mentem, fel a városon; a köztéren székemet fölállítám:
Quando procedebam ad portam civitatis, et in platea parabant cathedram mihi?
8 Ha megláttak az ifjak, félrevonultak, az öregek is fölkeltek és állottak.
Videbant me iuvenes, et abscondebantur: et senes assurgentes stabant.
9 A fejedelmek abbahagyták a beszédet, és tenyeröket szájukra tették.
Principes cessabant loqui, et digitum superponebant ori suo.
10 A főemberek szava elnémult, és nyelvök az ínyökhöz ragadt.
Vocem suam cohibebant duces, et lingua eorum gutturi suo adhærebat.
11 Mert a mely fül hallott, boldognak mondott engem, és a mely szem látott, bizonyságot tett én felőlem.
Auris audiens beatificabat me, et oculus videns testimonium reddebat mihi.
12 Mert megmentém a kiáltozó szegényt, és az árvát, a kinek nem volt segítsége.
Eo quod liberassem pauperem vociferantem, et pupillum, cui non esset adiutor.
13 A veszni indultnak áldása szállt reám, az özvegynek szívét megörvendeztetém.
Benedictio perituri super me veniebat, et cor viduæ consolatus sum.
14 Az igazságot magamra öltém és az is magára ölte engem; palást és süveg gyanánt volt az én ítéletem.
Iustitia indutus sum: et vestivi me, sicut vestimento et diademate, iudicio meo.
15 A vaknak én szeme valék, és a sántának lába.
Oculus fui cæco, et pes claudo.
16 A szűkölködőknek én atyjok valék, az ismeretlennek ügyét is jól meghányám-vetém.
Pater eram pauperum: et causam quam nesciebam, diligentissime investigabam.
17 Az álnoknak zápfogait kitördösém, és fogai közül a prédát kiütém vala.
Conterebam molas iniqui, et de dentibus illius auferebam prædam.
18 Azt gondoltam azért: fészkemmel veszek el, és mint a homok, megsokasodnak napjaim.
Dicebamque: In nidulo meo moriar, et sicut palma multiplicabo dies.
19 Gyökerem a víznek nyitva lesz, és ágamon hál meg a harmat.
Radix mea aperta est secus aquas, et ros morabitur in messione mea.
20 Dicsőségem megújul velem, és kézívem erősebbé lesz kezemben.
Gloria mea semper innovabitur, et arcus meus in manu mea instaurabitur.
21 Hallgattak és figyeltek reám, és elnémultak az én tanácsomra.
Qui me audiebant, expectabant sententiam, et intenti tacebant ad consilium meum.
22 Az én szavaim után nem szóltak többet, s harmatként hullt rájok beszédem.
Verbis meis addere nihil audebant, et super illos stillabat eloquium meum.
23 Mint az esőre, úgy vártak rám, és szájukat tátották, mint tavaszi záporra.
Expectabant me sicut pluviam, et os suum aperiebant quasi ad imbrem serotinum.
24 Ha rájok mosolyogtam, nem bizakodtak el, és arczom derüjét nem sötétíték be.
Siquando ridebam ad eos, non credebant, et lux vultus mei non cadebat in terram.
25 Örömest választottam útjokat, mint főember ültem ott; úgy laktam ott, mint király a hadseregben, mint a ki bánkódókat vigasztal.
Si voluissem ire ad eos, sedebam primus: cumque sederem quasi rex, circumstante exercitu, eram tamen mœrentium consolator.
