Jób 29

1 Jób pedig folytatá az ő beszédét, és monda:

Giobbe riprese il suo discorso e disse:

2 Oh, vajha olyan volnék, mint a hajdani hónapokban, a mikor Isten őrzött engem!

“Oh foss’io come ne’ mesi d’una volta, come ne’ giorni in cui Dio mi proteggeva,

3 Mikor az ő szövétneke fénylett fejem fölött, s világánál jártam a setétet;

quando la sua lampada mi risplendeva sul capo, e alla sua luce io camminavo nelle tenebre!

4 A mint java-korom napjaiban valék, a mikor Isten gondossága borult sátoromra!

Oh fossi com’ero a’ giorni della mia maturità, quando Iddio vegliava amico sulla mia tenda,

5 Mikor még a Mindenható velem volt, és körültem voltak gyermekeim;

quando l’Onnipotente stava ancora meco, e avevo i miei figliuoli d’intorno;

6 Mikor lábaimat édes tejben mostam, és mellettem a szikla olajpatakokat ontott;

quando mi lavavo i piedi nel latte e dalla roccia mi fluivano ruscelli d’olio!

7 Mikor a kapuhoz mentem, fel a városon; a köztéren székemet fölállítám:

Allorché uscivo per andare alla porta della città e mi facevo preparare il seggio sulla piazza,

8 Ha megláttak az ifjak, félrevonultak, az öregek is fölkeltek és állottak.

i giovani, al vedermi, si ritiravano, i vecchi s’alzavano e rimanevano in piedi;

9 A fejedelmek abbahagyták a beszédet, és tenyeröket szájukra tették.

i maggiorenti cessavan di parlare e si mettevan la mano sulla bocca;

10 A főemberek szava elnémult, és nyelvök az ínyökhöz ragadt.

la voce dei capi diventava muta, la lingua s’attaccava al loro palato.

11 Mert a mely fül hallott, boldognak mondott engem, és a mely szem látott, bizonyságot tett én felőlem.

L’orecchio che mi udiva, mi diceva beato; l’occhio che mi vedeva mi rendea testimonianza,

12 Mert megmentém a kiáltozó szegényt, és az árvát, a kinek nem volt segítsége.

perché salvavo il misero che gridava aiuto, e l’orfano che non aveva chi lo soccorresse.

13 A veszni indultnak áldása szállt reám, az özvegynek szívét megörvendeztetém.

Scendea su me la benedizione di chi stava per perire, e facevo esultare il cuor della vedova.

14 Az igazságot magamra öltém és az is magára ölte engem; palást és süveg gyanánt volt az én ítéletem.

La giustizia era il mio vestimento ed io il suo; la probità era come il mio mantello e il mio turbante.

15 A vaknak én szeme valék, és a sántának lába.

Ero l’occhio del cieco, il piede dello zoppo;

16 A szűkölködőknek én atyjok valék, az ismeretlennek ügyét is jól meghányám-vetém.

ero il padre de’ poveri, e studiavo a fondo la causa dello sconosciuto.

17 Az álnoknak zápfogait kitördösém, és fogai közül a prédát kiütém vala.

Spezzavo la ganascia all’iniquo, e gli facevo lasciar la preda che avea fra i denti.

18 Azt gondoltam azért: fészkemmel veszek el, és mint a homok, megsokasodnak napjaim.

E dicevo: “Morrò nel mio nido, e moltiplicherò i miei giorni come la rena;

19 Gyökerem a víznek nyitva lesz, és ágamon hál meg a harmat.

le mie radici si stenderanno verso l’acque, la rugiada passerà la notte sui miei rami;

20 Dicsőségem megújul velem, és kézívem erősebbé lesz kezemben.

la mia gloria sempre si rinnoverà, e l’arco rinverdirà nella mia mano”.

21 Hallgattak és figyeltek reám, és elnémultak az én tanácsomra.

Gli astanti m’ascoltavano pieni d’aspettazione, si tacevan per udire il mio parere.

22 Az én szavaim után nem szóltak többet, s harmatként hullt rájok beszédem.

Quand’avevo parlato, non replicavano; la mia parola scendeva su loro come una rugiada.

23 Mint az esőre, úgy vártak rám, és szájukat tátották, mint tavaszi záporra.

E m’aspettavan come s’aspetta la pioggia; aprivan larga la bocca come a un acquazzone di primavera.

24 Ha rájok mosolyogtam, nem bizakodtak el, és arczom derüjét nem sötétíték be.

Io sorridevo loro quand’erano sfiduciati; e non potevano oscurar la luce del mio volto.

25 Örömest választottam útjokat, mint főember ültem ott; úgy laktam ott, mint király a hadseregben, mint a ki bánkódókat vigasztal.

Quando andavo da loro, mi sedevo come capo, ed ero come un re fra le sue schiere, come un consolatore in mezzo agli afflitti.