Jób 29
1 Jób pedig folytatá az ő beszédét, és monda:
Darauf fuhr Hiob also fort, seine Rede vorzutragen:
2 Oh, vajha olyan volnék, mint a hajdani hónapokban, a mikor Isten őrzött engem!
O daß ich wäre wie in früheren Monden, wie in den Tagen da mich Gott beschützte;
3 Mikor az ő szövétneke fénylett fejem fölött, s világánál jártam a setétet;
als seine Leuchte über meinem Haupte schien, und ich bei seinem Licht durch Dunkel wandelte,
4 A mint java-korom napjaiban valék, a mikor Isten gondossága borult sátoromra!
so, wie ich war in meines Sommers Tagen, als Gottes Freundschaft über meinem Zelte waltete,
5 Mikor még a Mindenható velem volt, és körültem voltak gyermekeim;
als der Allmächtige noch mit mir war, rings um mich meine Knaben;
6 Mikor lábaimat édes tejben mostam, és mellettem a szikla olajpatakokat ontott;
als ich meine Schritte in Dickmilch badete, und der Fels neben mir Bäche Öls ergoß;
7 Mikor a kapuhoz mentem, fel a városon; a köztéren székemet fölállítám:
als ich zum Thore ging hinauf zur Stadt, auf dem freien Platze meinen Sitz aufschlug.
8 Ha megláttak az ifjak, félrevonultak, az öregek is fölkeltek és állottak.
Wenn mich die Knaben sahen, verbargen sie sich, und die Greise erhoben sich und blieben stehn;
9 A fejedelmek abbahagyták a beszédet, és tenyeröket szájukra tették.
Häuptlinge hielten inne mit Reden und legten die Hand auf ihren Mund.
10 A főemberek szava elnémult, és nyelvök az ínyökhöz ragadt.
Der Edlen Stimme verbarg sich, und ihre Zunge klebte an ihrem Gaumen.
11 Mert a mely fül hallott, boldognak mondott engem, és a mely szem látott, bizonyságot tett én felőlem.
Denn wo ein Ohr nur hörte, da pries es mich selig, und wo ein Auge sah, da gab es mir Zeugnis.
12 Mert megmentém a kiáltozó szegényt, és az árvát, a kinek nem volt segítsége.
Denn ich rettete den Elenden, der um Hilfe schrie, und die Waise und den, der keinen Helfer hatte.
13 A veszni indultnak áldása szállt reám, az özvegynek szívét megörvendeztetém.
Der Segen des Verlorenen kam über mich, und das Herz der Witwe macht ich jubeln.
14 Az igazságot magamra öltém és az is magára ölte engem; palást és süveg gyanánt volt az én ítéletem.
Gerechtigkeit zog ich an, und sie zog mich an, wie Talar und Turban zog ich an meine Rechtschaffenheit.
15 A vaknak én szeme valék, és a sántának lába.
Auge ward ich dem Blinden und Fuß war ich dem Lahmen.
16 A szűkölködőknek én atyjok valék, az ismeretlennek ügyét is jól meghányám-vetém.
Ein Vater war ich den Armen und die Rechtssache des mir Unbekannten untersuchte ich;
17 Az álnoknak zápfogait kitördösém, és fogai közül a prédát kiütém vala.
ich zerschmetterte dem Frevler die Kinnladen und warf ihm die Beute aus den Zähnen.
18 Azt gondoltam azért: fészkemmel veszek el, és mint a homok, megsokasodnak napjaim.
So dachte ich denn: “Bei meinem Neste werde ich verscheiden und wie der Phönix meine Tage mehren.
19 Gyökerem a víznek nyitva lesz, és ágamon hál meg a harmat.
Meine Wurzel steht über dem Wasser offen, und der Tau übernachtet in meinen Zweigen.
20 Dicsőségem megújul velem, és kézívem erősebbé lesz kezemben.
Meine Würde ist stets neu bei mir, und mein Bogen verjüngt sich in meiner Hand.”
21 Hallgattak és figyeltek reám, és elnémultak az én tanácsomra.
Mir hörten sie zu und warteten und lauschten schweigend meinem Rate.
22 Az én szavaim után nem szóltak többet, s harmatként hullt rájok beszédem.
Wenn ich geredet, sprachen sie nicht mehr, und meine Rede troff auf sie herab.
23 Mint az esőre, úgy vártak rám, és szájukat tátották, mint tavaszi záporra.
So warteten sie auf mich wie auf Regen und wie nach Spätregen sperrten sie den Mund auf.
24 Ha rájok mosolyogtam, nem bizakodtak el, és arczom derüjét nem sötétíték be.
Ich lächelte ihnen zu, wenn sie verzagten, und das heitre Antlitz trübten sie mir nie.
25 Örömest választottam útjokat, mint főember ültem ott; úgy laktam ott, mint király a hadseregben, mint a ki bánkódókat vigasztal.
Gern wählte ich den Weg zu ihnen, saß da als Haupt und thronte wie ein König in der Heerschar, wie einer, der Trauernde tröstet.
