Jób 29
1 Jób pedig folytatá az ő beszédét, és monda:
Et Job reprit son discours sentencieux et dit:
2 Oh, vajha olyan volnék, mint a hajdani hónapokban, a mikor Isten őrzött engem!
Oh! que ne suis-je comme aux mois d’autrefois, comme aux jours où Dieu me gardait;
3 Mikor az ő szövétneke fénylett fejem fölött, s világánál jártam a setétet;
Quand sa clarté luisait sur ma tête, et que dans les ténèbres je marchais à sa lumière;
4 A mint java-korom napjaiban valék, a mikor Isten gondossága borult sátoromra!
Comme j’étais aux jours de mon automne, quand le conseil secret de Dieu présidait sur ma tente;
5 Mikor még a Mindenható velem volt, és körültem voltak gyermekeim;
Quand le Tout-puissant était encore avec moi, [et] que mes jeunes gens m’entouraient;
6 Mikor lábaimat édes tejben mostam, és mellettem a szikla olajpatakokat ontott;
Quand je lavais mes pas dans le caillé, et que le rocher versait auprès de moi des ruisseaux d’huile! –
7 Mikor a kapuhoz mentem, fel a városon; a köztéren székemet fölállítám:
Quand je sortais [pour aller] à la porte par la ville, quand je préparais mon siège sur la place:
8 Ha megláttak az ifjak, félrevonultak, az öregek is fölkeltek és állottak.
Les jeunes gens me voyaient et se cachaient, et les vieillards se levaient [et] se tenaient debout;
9 A fejedelmek abbahagyták a beszédet, és tenyeröket szájukra tették.
Les princes s’abstenaient de parler et mettaient la main sur leur bouche,
10 A főemberek szava elnémult, és nyelvök az ínyökhöz ragadt.
La voix des nobles s’éteignait, et leur langue se collait à leur palais.
11 Mert a mely fül hallott, boldognak mondott engem, és a mely szem látott, bizonyságot tett én felőlem.
Quand l’oreille m’entendait, elle m’appelait bienheureux; quand l’œil me voyait, il me rendait témoignage;
12 Mert megmentém a kiáltozó szegényt, és az árvát, a kinek nem volt segítsége.
Car je délivrais le malheureux qui implorait du secours, et l’orphelin qui était sans aide.
13 A veszni indultnak áldása szállt reám, az özvegynek szívét megörvendeztetém.
La bénédiction de celui qui périssait venait sur moi, et je faisais chanter de joie le cœur de la veuve.
14 Az igazságot magamra öltém és az is magára ölte engem; palást és süveg gyanánt volt az én ítéletem.
Je me vêtais de la justice, et elle me revêtait; ma droiture m’était comme un manteau et un turban.
15 A vaknak én szeme valék, és a sántának lába.
J’étais, moi, les yeux de l’aveugle et les pieds du boiteux;
16 A szűkölködőknek én atyjok valék, az ismeretlennek ügyét is jól meghányám-vetém.
J’étais un père pour les pauvres, et j’examinais la cause de celui qui m’était inconnu;
17 Az álnoknak zápfogait kitördösém, és fogai közül a prédát kiütém vala.
Et je brisais la mâchoire de l’inique, et d’entre ses dents j’arrachais la proie.
18 Azt gondoltam azért: fészkemmel veszek el, és mint a homok, megsokasodnak napjaim.
Et je disais: J’expirerai dans mon nid, et mes jours seront nombreux comme le sable;
19 Gyökerem a víznek nyitva lesz, és ágamon hál meg a harmat.
Ma racine sera ouverte aux eaux, et la rosée séjournera sur ma branche;
20 Dicsőségem megújul velem, és kézívem erősebbé lesz kezemben.
Ma gloire [restera] toujours nouvelle avec moi, et mon arc rajeunira dans ma main.
21 Hallgattak és figyeltek reám, és elnémultak az én tanácsomra.
On m’écoutait et on attendait, et on se taisait pour [avoir] mon conseil;
22 Az én szavaim után nem szóltak többet, s harmatként hullt rájok beszédem.
Après que j’avais parlé on ne répliquait pas, et mon discours distillait sur eux;
23 Mint az esőre, úgy vártak rám, és szájukat tátották, mint tavaszi záporra.
Et on m’attendait comme la pluie, et on ouvrait la bouche [comme] pour la pluie de la dernière saison.
24 Ha rájok mosolyogtam, nem bizakodtak el, és arczom derüjét nem sötétíték be.
Si je leur souriais, ils ne le croyaient pas, et ils ne troublaient pas la sérénité de ma face.
25 Örömest választottam útjokat, mint főember ültem ott; úgy laktam ott, mint király a hadseregben, mint a ki bánkódókat vigasztal.
Je choisissais pour eux le chemin et je m’asseyais à leur tête, et je demeurais comme un roi au milieu d’une troupe, comme quelqu’un qui console les affligés.
