Jób 29
1 Jób pedig folytatá az ő beszédét, és monda:
Job again took up his parable, and said,
2 Oh, vajha olyan volnék, mint a hajdani hónapokban, a mikor Isten őrzött engem!
“Oh that I were as in the months of old, as in the days when God watched over me;
3 Mikor az ő szövétneke fénylett fejem fölött, s világánál jártam a setétet;
when his lamp shone on my head, and by his light I walked through darkness,
4 A mint java-korom napjaiban valék, a mikor Isten gondossága borult sátoromra!
as I was in my prime, when the friendship of God was in my tent,
5 Mikor még a Mindenható velem volt, és körültem voltak gyermekeim;
when the Almighty was yet with me, and my children were around me,
6 Mikor lábaimat édes tejben mostam, és mellettem a szikla olajpatakokat ontott;
when my steps were washed with butter, and the rock poured out streams of oil for me,
7 Mikor a kapuhoz mentem, fel a városon; a köztéren székemet fölállítám:
when I went out to the city gate, when I prepared my seat in the street.
8 Ha megláttak az ifjak, félrevonultak, az öregek is fölkeltek és állottak.
The young men saw me and hid themselves. The aged rose up and stood.
9 A fejedelmek abbahagyták a beszédet, és tenyeröket szájukra tették.
The princes refrained from talking, and laid their hand on their mouth.
10 A főemberek szava elnémult, és nyelvök az ínyökhöz ragadt.
The voice of the nobles was hushed, and their tongue stuck to the roof of their mouth.
11 Mert a mely fül hallott, boldognak mondott engem, és a mely szem látott, bizonyságot tett én felőlem.
For when the ear heard me, then it blessed me, and when the eye saw me, it commended me,
12 Mert megmentém a kiáltozó szegényt, és az árvát, a kinek nem volt segítsége.
because I delivered the poor who cried, and the fatherless also, who had no one to help him,
13 A veszni indultnak áldása szállt reám, az özvegynek szívét megörvendeztetém.
the blessing of him who was ready to perish came on me, and I caused the widow’s heart to sing for joy.
14 Az igazságot magamra öltém és az is magára ölte engem; palást és süveg gyanánt volt az én ítéletem.
I put on righteousness, and it clothed me. My justice was as a robe and a diadem.
15 A vaknak én szeme valék, és a sántának lába.
I was eyes to the blind, and feet to the lame.
16 A szűkölködőknek én atyjok valék, az ismeretlennek ügyét is jól meghányám-vetém.
I was a father to the needy. I researched the cause of him whom I didn’t know.
17 Az álnoknak zápfogait kitördösém, és fogai közül a prédát kiütém vala.
I broke the jaws of the unrighteous and plucked the prey out of his teeth.
18 Azt gondoltam azért: fészkemmel veszek el, és mint a homok, megsokasodnak napjaim.
Then I said, ‘I will die in my own house, I will count my days as the sand.
19 Gyökerem a víznek nyitva lesz, és ágamon hál meg a harmat.
My root is spread out to the waters. The dew lies all night on my branch.
20 Dicsőségem megújul velem, és kézívem erősebbé lesz kezemben.
My glory is fresh in me. My bow is renewed in my hand.’
21 Hallgattak és figyeltek reám, és elnémultak az én tanácsomra.
“Men listened to me, waited, and kept silence for my counsel.
22 Az én szavaim után nem szóltak többet, s harmatként hullt rájok beszédem.
After my words they didn’t speak again. My speech fell on them.
23 Mint az esőre, úgy vártak rám, és szájukat tátották, mint tavaszi záporra.
They waited for me as for the rain. Their mouths drank as with the spring rain.
24 Ha rájok mosolyogtam, nem bizakodtak el, és arczom derüjét nem sötétíték be.
I smiled on them when they had no confidence. They didn’t reject the light of my face.
25 Örömest választottam útjokat, mint főember ültem ott; úgy laktam ott, mint király a hadseregben, mint a ki bánkódókat vigasztal.
I chose out their way, and sat as chief. I lived as a king in the army, as one who comforts the mourners.
