Jób 29
1 Jób pedig folytatá az ő beszédét, és monda:
And Job again took up his measure, and said,
2 Oh, vajha olyan volnék, mint a hajdani hónapokban, a mikor Isten őrzött engem!
Oh that it were with me as in the months of old, as in the days, when, GOD, used to watch over me;
3 Mikor az ő szövétneke fénylett fejem fölött, s világánál jártam a setétet;
When his lamp shone over my head, by whose light, I could go through darkness;
4 A mint java-korom napjaiban valék, a mikor Isten gondossága borult sátoromra!
As I was, in the days of my prime, when, the intimacy of GOD, was over my tent;
5 Mikor még a Mindenható velem volt, és körültem voltak gyermekeim;
While yet the Almighty was with me, round about me, were my young men;
6 Mikor lábaimat édes tejben mostam, és mellettem a szikla olajpatakokat ontott;
When my steps were bathed in milk, and, the rock, poured out beside me, rivulets of oil:
7 Mikor a kapuhoz mentem, fel a városon; a köztéren székemet fölállítám:
When I went out to the gate unto the city, in the open place, made ready my seat,
8 Ha megláttak az ifjak, félrevonultak, az öregek is fölkeltek és állottak.
Young men saw me, and hid themselves, and, the aged, arose—they stood;
9 A fejedelmek abbahagyták a beszédet, és tenyeröket szájukra tették.
Rulers, restrained speech, and, a hand, laid they on their mouth;
10 A főemberek szava elnémult, és nyelvök az ínyökhöz ragadt.
The voice of nobles, was hushed, and their tongue to their palate, did cleave;
11 Mert a mely fül hallott, boldognak mondott engem, és a mely szem látott, bizonyságot tett én felőlem.
When, the ear, heard, then it pronounced me happy, When, the eye, saw, then it bare me witness;
12 Mert megmentém a kiáltozó szegényt, és az árvát, a kinek nem volt segítsége.
Because I used to deliver the oppressed who was crying out for aid, the fatherless also, and him that had no helper;
13 A veszni indultnak áldása szállt reám, az özvegynek szívét megörvendeztetém.
The blessing of him that was ready to perish, upon me was wont to descend, and, the heart of the widow, caused I to sing for joy;
14 Az igazságot magamra öltém és az is magára ölte engem; palást és süveg gyanánt volt az én ítéletem.
Righteousness, I put on, and it clothed me, Like a robe and turban, was my, justice;
15 A vaknak én szeme valék, és a sántának lába.
Eyes, became I to the, blind, and, feet to the lame, was, I!
16 A szűkölködőknek én atyjok valék, az ismeretlennek ügyét is jól meghányám-vetém.
A father, was, I, to the needy, and, as for the cause which I knew not, I used to search it out;
17 Az álnoknak zápfogait kitördösém, és fogai közül a prédát kiütém vala.
And I shivered the fangs of the perverse, —and, out of his teeth, I tare the prey.
18 Azt gondoltam azért: fészkemmel veszek el, és mint a homok, megsokasodnak napjaim.
Then said I, Like a stem, shall I grow old, yea, as the sand, shall I multiply days:
19 Gyökerem a víznek nyitva lesz, és ágamon hál meg a harmat.
My root, is laid open to the waters, and, the dew, shall lodge for the night in my boughs;
20 Dicsőségem megújul velem, és kézívem erősebbé lesz kezemben.
Mine honour, shall be young again with me, and, my bow, in my hand, be renewed.
21 Hallgattak és figyeltek reám, és elnémultak az én tanácsomra.
To me, men hearkened, and waited, and kept silence for my counsel;
22 Az én szavaim után nem szóltak többet, s harmatként hullt rájok beszédem.
After I had spoken, they spake not again, and, upon them, used my speech to drop;
23 Mint az esőre, úgy vártak rám, és szájukat tátották, mint tavaszi záporra.
And they waited, as for rain, for me, and, their mouths, they opened wide for the spring-rain;
24 Ha rájok mosolyogtam, nem bizakodtak el, és arczom derüjét nem sötétíték be.
I laughed at them—they lost confidence, and, the light of my countenance, they suffered not to fail;
25 Örömest választottam útjokat, mint főember ültem ott; úgy laktam ott, mint király a hadseregben, mint a ki bánkódókat vigasztal.
I chose out their way, and sat chief, —and abode, as king, in an army, as one who, to mourners, giveth comfort.
