Jób 29
1 Jób pedig folytatá az ő beszédét, és monda:
Moreover Job continued his parable, and said,
2 Oh, vajha olyan volnék, mint a hajdani hónapokban, a mikor Isten őrzött engem!
Oh that I were as in months past, as in the days when God preserved me;
3 Mikor az ő szövétneke fénylett fejem fölött, s világánál jártam a setétet;
When his candle shined upon my head, and when by his light I walked through darkness;
4 A mint java-korom napjaiban valék, a mikor Isten gondossága borult sátoromra!
As I was in the days of my youth, when the secret of God was upon my tabernacle;
5 Mikor még a Mindenható velem volt, és körültem voltak gyermekeim;
When the Almighty was yet with me, when my children were about me;
6 Mikor lábaimat édes tejben mostam, és mellettem a szikla olajpatakokat ontott;
When I washed my steps with butter, and the rock poured me out rivers of oil;
7 Mikor a kapuhoz mentem, fel a városon; a köztéren székemet fölállítám:
When I went out to the gate through the city, when I prepared my seat in the street!
8 Ha megláttak az ifjak, félrevonultak, az öregek is fölkeltek és állottak.
The young men saw me, and hid themselves: and the aged arose, and stood up.
9 A fejedelmek abbahagyták a beszédet, és tenyeröket szájukra tették.
The princes refrained talking, and laid their hand on their mouth.
10 A főemberek szava elnémult, és nyelvök az ínyökhöz ragadt.
The nobles held their peace, and their tongue cleaved to the roof of their mouth.
11 Mert a mely fül hallott, boldognak mondott engem, és a mely szem látott, bizonyságot tett én felőlem.
When the ear heard me, then it blessed me; and when the eye saw me, it gave witness to me:
12 Mert megmentém a kiáltozó szegényt, és az árvát, a kinek nem volt segítsége.
Because I delivered the poor that cried, and the fatherless, and him that had none to help him.
13 A veszni indultnak áldása szállt reám, az özvegynek szívét megörvendeztetém.
The blessing of him that was ready to perish came upon me: and I caused the widow's heart to sing for joy.
14 Az igazságot magamra öltém és az is magára ölte engem; palást és süveg gyanánt volt az én ítéletem.
I put on righteousness, and it clothed me: my judgment was as a robe and a diadem.
15 A vaknak én szeme valék, és a sántának lába.
I was eyes to the blind, and feet was I to the lame.
16 A szűkölködőknek én atyjok valék, az ismeretlennek ügyét is jól meghányám-vetém.
I was a father to the poor: and the cause which I knew not I searched out.
17 Az álnoknak zápfogait kitördösém, és fogai közül a prédát kiütém vala.
And I brake the jaws of the wicked, and plucked the spoil out of his teeth.
18 Azt gondoltam azért: fészkemmel veszek el, és mint a homok, megsokasodnak napjaim.
Then I said, I shall die in my nest, and I shall multiply my days as the sand.
19 Gyökerem a víznek nyitva lesz, és ágamon hál meg a harmat.
My root was spread out by the waters, and the dew lay all night upon my branch.
20 Dicsőségem megújul velem, és kézívem erősebbé lesz kezemben.
My glory was fresh in me, and my bow was renewed in my hand.
21 Hallgattak és figyeltek reám, és elnémultak az én tanácsomra.
Unto me men gave ear, and waited, and kept silence at my counsel.
22 Az én szavaim után nem szóltak többet, s harmatként hullt rájok beszédem.
After my words they spoke not again; and my speech dropped upon them.
23 Mint az esőre, úgy vártak rám, és szájukat tátották, mint tavaszi záporra.
And they waited for me as for the rain; and they opened their mouth wide as for the latter rain.
24 Ha rájok mosolyogtam, nem bizakodtak el, és arczom derüjét nem sötétíték be.
If I laughed on them, they believed it not; and the light of my countenance they cast not down.
25 Örömest választottam útjokat, mint főember ültem ott; úgy laktam ott, mint király a hadseregben, mint a ki bánkódókat vigasztal.
I chose out their way, and sat chief, and dwelt as a king in the army, as one that comforts the mourners.
