Jób 29
1 Jób pedig folytatá az ő beszédét, és monda:
And Job continued his parable and said,
2 Oh, vajha olyan volnék, mint a hajdani hónapokban, a mikor Isten őrzött engem!
Oh that I were as in months past, as in the days when God preserved me;
3 Mikor az ő szövétneke fénylett fejem fölött, s világánál jártam a setétet;
When his lamp shone over my head, [and] by his light I walked through darkness;
4 A mint java-korom napjaiban valék, a mikor Isten gondossága borult sátoromra!
As I was in the days of my youth, when the secret counsel of God was over my tent,
5 Mikor még a Mindenható velem volt, és körültem voltak gyermekeim;
When the Almighty was yet with me, my young men round about me;
6 Mikor lábaimat édes tejben mostam, és mellettem a szikla olajpatakokat ontott;
When my steps were bathed in milk, and the rock poured out beside me rivers of oil! ...
7 Mikor a kapuhoz mentem, fel a városon; a köztéren székemet fölállítám:
When I went out to the gate by the city, when I prepared my seat on the broadway,
8 Ha megláttak az ifjak, félrevonultak, az öregek is fölkeltek és állottak.
The young men saw me, and hid themselves; and the aged arose [and] stood up;
9 A fejedelmek abbahagyták a beszédet, és tenyeröket szájukra tették.
Princes refrained from talking, and laid the hand on their mouth;
10 A főemberek szava elnémult, és nyelvök az ínyökhöz ragadt.
The voice of the nobles was hushed, and their tongue cleaved to their palate.
11 Mert a mely fül hallott, boldognak mondott engem, és a mely szem látott, bizonyságot tett én felőlem.
When the ear heard [me], then it blessed me, and when the eye saw [me], it gave witness to me;
12 Mert megmentém a kiáltozó szegényt, és az árvát, a kinek nem volt segítsége.
For I delivered the afflicted that cried, and the fatherless who had no helper.
13 A veszni indultnak áldása szállt reám, az özvegynek szívét megörvendeztetém.
The blessing of him that was perishing came upon me, and I caused the widow's heart to sing for joy.
14 Az igazságot magamra öltém és az is magára ölte engem; palást és süveg gyanánt volt az én ítéletem.
I put on righteousness, and it clothed me; my justice was as a mantle and a turban.
15 A vaknak én szeme valék, és a sántának lába.
I was eyes to the blind, and feet was I to the lame;
16 A szűkölködőknek én atyjok valék, az ismeretlennek ügyét is jól meghányám-vetém.
I was a father to the needy, and the cause which I knew not I searched out;
17 Az álnoknak zápfogait kitördösém, és fogai közül a prédát kiütém vala.
And I broke the jaws of the unrighteous, and plucked the spoil out of his teeth.
18 Azt gondoltam azért: fészkemmel veszek el, és mint a homok, megsokasodnak napjaim.
And I said, I shall die in my nest, and multiply my days as the sand;
19 Gyökerem a víznek nyitva lesz, és ágamon hál meg a harmat.
My root shall be spread out to the waters, and the dew will lie all night on my branch;
20 Dicsőségem megújul velem, és kézívem erősebbé lesz kezemben.
My glory shall be fresh in me, and my bow be renewed in my hand.
21 Hallgattak és figyeltek reám, és elnémultak az én tanácsomra.
Unto me they listened, and waited, and kept silence for my counsel:
22 Az én szavaim után nem szóltak többet, s harmatként hullt rájok beszédem.
After my words they spoke not again, and my speech dropped upon them;
23 Mint az esőre, úgy vártak rám, és szájukat tátották, mint tavaszi záporra.
And they waited for me as for the rain, and they opened their mouth wide as for the latter rain.
24 Ha rájok mosolyogtam, nem bizakodtak el, és arczom derüjét nem sötétíték be.
[If] I laughed on them, they believed [it] not; and they troubled not the serenity of my countenance.
25 Örömest választottam útjokat, mint főember ültem ott; úgy laktam ott, mint király a hadseregben, mint a ki bánkódókat vigasztal.
I chose their way, and sat as chief, and dwelt as a king in the army, as one that comforteth mourners.
