Jób 29
1 Jób pedig folytatá az ő beszédét, és monda:
And Job continued his discourse:
2 Oh, vajha olyan volnék, mint a hajdani hónapokban, a mikor Isten őrzött engem!
“How I long for the months gone by, for the days when God watched over me,
3 Mikor az ő szövétneke fénylett fejem fölött, s világánál jártam a setétet;
when His lamp shone above my head, and by His light I walked through the darkness,
4 A mint java-korom napjaiban valék, a mikor Isten gondossága borult sátoromra!
when I was in my prime, when the friendship of God rested on my tent,
5 Mikor még a Mindenható velem volt, és körültem voltak gyermekeim;
when the Almighty was still with me and my children were around me,
6 Mikor lábaimat édes tejben mostam, és mellettem a szikla olajpatakokat ontott;
when my steps were bathed in cream and the rock poured out for me streams of oil!
7 Mikor a kapuhoz mentem, fel a városon; a köztéren székemet fölállítám:
When I went out to the city gate and took my seat in the public square,
8 Ha megláttak az ifjak, félrevonultak, az öregek is fölkeltek és állottak.
the young men saw me and withdrew, and the old men rose to their feet.
9 A fejedelmek abbahagyták a beszédet, és tenyeröket szájukra tették.
The princes refrained from speaking and covered their mouths with their hands.
10 A főemberek szava elnémult, és nyelvök az ínyökhöz ragadt.
The voices of the nobles were hushed, and their tongues stuck to the roofs of their mouths.
11 Mert a mely fül hallott, boldognak mondott engem, és a mely szem látott, bizonyságot tett én felőlem.
For those who heard me called me blessed, and those who saw me commended me,
12 Mert megmentém a kiáltozó szegényt, és az árvát, a kinek nem volt segítsége.
because I rescued the poor who cried out and the fatherless who had no helper.
13 A veszni indultnak áldása szállt reám, az özvegynek szívét megörvendeztetém.
The dying man blessed me, and I made the widow’s heart sing for joy.
14 Az igazságot magamra öltém és az is magára ölte engem; palást és süveg gyanánt volt az én ítéletem.
I put on righteousness, and it clothed me; justice was my robe and my turban.
15 A vaknak én szeme valék, és a sántának lába.
I served as eyes to the blind and as feet to the lame.
16 A szűkölködőknek én atyjok valék, az ismeretlennek ügyét is jól meghányám-vetém.
I was a father to the needy, and I took up the case of the stranger.
17 Az álnoknak zápfogait kitördösém, és fogai közül a prédát kiütém vala.
I shattered the fangs of the unjust and snatched the prey from his teeth.
18 Azt gondoltam azért: fészkemmel veszek el, és mint a homok, megsokasodnak napjaim.
So I thought: ‘I will die in my nest and multiply my days as the sand.
19 Gyökerem a víznek nyitva lesz, és ágamon hál meg a harmat.
My roots will spread out to the waters, and the dew will rest nightly on my branches.
20 Dicsőségem megújul velem, és kézívem erősebbé lesz kezemben.
My glory is ever new within me, and my bow is renewed in my hand.’
21 Hallgattak és figyeltek reám, és elnémultak az én tanácsomra.
Men listened to me with expectation, waiting silently for my counsel.
22 Az én szavaim után nem szóltak többet, s harmatként hullt rájok beszédem.
After my words, they spoke no more; my speech settled on them like dew.
23 Mint az esőre, úgy vártak rám, és szájukat tátották, mint tavaszi záporra.
They waited for me as for rain and drank in my words like spring showers.
24 Ha rájok mosolyogtam, nem bizakodtak el, és arczom derüjét nem sötétíték be.
If I smiled at them, they did not believe it; the light of my countenance was precious.
25 Örömest választottam útjokat, mint főember ültem ott; úgy laktam ott, mint király a hadseregben, mint a ki bánkódókat vigasztal.
I chose their course and presided as chief. So I dwelt as a king among his troops, as a comforter of the mourners.
