Jób 29
1 Jób pedig folytatá az ő beszédét, és monda:
And Job again took up his discourse, and said,
2 Oh, vajha olyan volnék, mint a hajdani hónapokban, a mikor Isten őrzött engem!
O that I were as in the months of old, as in the days when God watched over me,
3 Mikor az ő szövétneke fénylett fejem fölött, s világánál jártam a setétet;
when his lamp shone upon my head, and by his light I walked through darkness,
4 A mint java-korom napjaiban valék, a mikor Isten gondossága borult sátoromra!
as I was in the ripeness of my days, when the friendship of God was upon my tent,
5 Mikor még a Mindenható velem volt, és körültem voltak gyermekeim;
when the Almighty was yet with me, and my sons were about me,
6 Mikor lábaimat édes tejben mostam, és mellettem a szikla olajpatakokat ontott;
when my steps were washed with butter, and the rock poured out streams of oil to me,
7 Mikor a kapuhoz mentem, fel a városon; a köztéren székemet fölállítám:
when I went forth to the gate to the city, when I prepared my seat in the street.
8 Ha megláttak az ifjak, félrevonultak, az öregek is fölkeltek és állottak.
The young men saw me and hid themselves, and the aged rose up and stood.
9 A fejedelmek abbahagyták a beszédet, és tenyeröket szájukra tették.
The rulers refrained from talking, and laid their hand on their mouth.
10 A főemberek szava elnémult, és nyelvök az ínyökhöz ragadt.
The voice of the ranking men was hushed, and their tongue stuck to the roof of their mouth.
11 Mert a mely fül hallott, boldognak mondott engem, és a mely szem látott, bizonyságot tett én felőlem.
For when the ear heard me, then it blessed me, and when the eye saw me, it gave witness to me.
12 Mert megmentém a kiáltozó szegényt, és az árvát, a kinek nem volt segítsége.
Because I delivered the poor who cried, also the fatherless who had none to help him.
13 A veszni indultnak áldása szállt reám, az özvegynek szívét megörvendeztetém.
The blessing of him who was ready to perish came upon me, and I caused the widow's heart to sing for joy.
14 Az igazságot magamra öltém és az is magára ölte engem; palást és süveg gyanánt volt az én ítéletem.
I put on righteousness, and it clothed me. My justice was as a robe and a diadem.
15 A vaknak én szeme valék, és a sántának lába.
I was eyes to the blind, and I was feet to the lame.
16 A szűkölködőknek én atyjok valék, az ismeretlennek ügyét is jól meghányám-vetém.
I was a father to the needy, and I searched out the case of him whom I did not know.
17 Az álnoknak zápfogait kitördösém, és fogai közül a prédát kiütém vala.
And I broke the jaws of the unrighteous, and plucked the prey out of his teeth.
18 Azt gondoltam azért: fészkemmel veszek el, és mint a homok, megsokasodnak napjaim.
Then I said, I shall die in my nest, and I shall multiply my days as the sand.
19 Gyökerem a víznek nyitva lesz, és ágamon hál meg a harmat.
My root is spread out to the waters, and the dew lays all night upon my branch.
20 Dicsőségem megújul velem, és kézívem erősebbé lesz kezemben.
My glory is fresh in me, and my bow is renewed in my hand.
21 Hallgattak és figyeltek reám, és elnémultak az én tanácsomra.
To me men gave ear, and waited, and kept silence for my counsel.
22 Az én szavaim után nem szóltak többet, s harmatként hullt rájok beszédem.
After my words they spoke not again, and my speech distilled upon them.
23 Mint az esőre, úgy vártak rám, és szájukat tátották, mint tavaszi záporra.
And they waited for me as for the rain. And they opened their mouth wide as for the latter rain.
24 Ha rájok mosolyogtam, nem bizakodtak el, és arczom derüjét nem sötétíték be.
I smiled on them when they had no confidence, and they did not cast down the light of my countenance.
25 Örömest választottam útjokat, mint főember ültem ott; úgy laktam ott, mint király a hadseregben, mint a ki bánkódókat vigasztal.
I chose out their way, and sat as chief, and dwelt as a king in the army, as a man who comforts the mourners.
