< Jób 17 >
1 Lelkem meghanyatlott, napjaim elfogynak, vár rám a sír.
2 Még mindig csúfot űznek belőlem! Szemem az ő patvarkodásuk között virraszt.
3 Kezest magadnál rendelj, kérlek, nékem; különben ki csap velem kezet?
4 Minthogy az ő szívöket elzártad az értelem elől, azért nem is magasztalhatod fel őket.
5 A ki prédává juttatja barátait, annak fiainak szemei elfogyatkoznak.
6 Példabeszéddé tőn engem a népek előtt, és ijesztővé lettem előttök.
7 A bosszúság miatt szemem elhomályosodik, és minden tagom olyan, mint az árnyék.
8 Elálmélkodnak ezen a becsületesek, és az ártatlan a képmutató ellen támad.
9 Ám az igaz kitart az ő útján, és a tiszta kezű ember még erősebbé lesz.
10 Nosza hát, térjetek ide mindnyájan; jőjjetek, kérlek, úgy sem találok bölcset köztetek.
11 Napjaim elmulának, szívemnek kincsei: terveim meghiusulának.
12 Az éjszakát nappallá változtatják, és a világosság csakhamar sötétséggé lesz.
13 Ha reménykedem is, a sír már az én házam, a sötétségben vetettem az én ágyamat. (Sheol )
14 A sírnak mondom: Te vagy az én atyám; a férgeknek pedig: Ti vagytok az én anyám és néném.
15 Hol tehát az én reménységem, ki törődik az én reménységemmel?
16 Leszáll az majd a sír üregébe, velem együtt nyugoszik a porban. (Sheol )
