Jób 16

1 Felele pedig Jób, és monda:

Då svara Job og sagde:

2 Efféle dolgokat sokat hallottam. Nyomorult vigasztalók vagytok ti mindnyájan!

«Eg hev høyrt nok av dette slag; d’er brysam trøyst de alle gjev.

3 Vége lesz-é már a szeles beszédeknek, avagy mi ingerel téged, hogy így felelsz?

Vert det’kje slutt på tome ord? Kva er det som til svar deg driv?

4 Én is szólhatnék úgy mint ti, csak volna a ti lelketek az én lelkem helyén! Szavakat fonhatnék össze ellenetek; csóválhatnám miattatok a fejemet;

Eg skulde tala liksom de, i fall de var i staden min; eg sette ord i hop mot dykk, eg riste hovudet mot dykk;

5 Erősíthetnélek titeket csak a szájammal és ajakim mozgása kevesbítené fájdalmatokat.

eg skulde trøysta dykk med munnen og lindra dykk med lippemedynk.

6 Ha szólnék is, nem kevesbbednék a keserűségem; ha veszteglek is: micsoda távozik el tőlem?

Men tale lindrar ei min verk, og ikkje kverv han um eg tegjer.

7 Most pedig már fáraszt engemet. Elpusztítád egész házam népét.

Men no hev han meg trøytta ut, du hev øydt ut min heile huslyd.

8 Hogy összenyomtál engem, ez bizonyság lett; felkelt ellenem az én ösztövérségem is, szemtől-szembe bizonyít ellenem.

Du klemde meg, til vitne vart det, mi liding reiste seg imot meg og vitna mot meg beint i syni.

9 Haragja széttépett és üldöz engem. Fogait csikorgatta rám, ellenségemként villogtatja felém tekintetét.

Hans vreide reiv og elte meg; han gnistra tennerne imot meg; fiendar kveste augo på meg

10 Feltátották ellenem szájokat, gyalázatosan arczul csapdostak engem, összecsődültek ellenem.

og opna munnen sin imot meg og slo mi kinn med skjemdarslag og stima saman imot meg.

11 Adott engem az Isten az álnoknak, és a gonoszok kezébe ejte engemet.

Til farkar Gud meg yverlet og kastar meg i brotsmenns vald.

12 Csendességben valék, de szétszaggata engem; nyakszirten ragadott és szétzúzott engem, czéltáblává tűzött ki magának.

Midt i min fred han skræmde meg, treiv meg i nakken, krasa meg, til skiva sette han meg upp.

13 Körülvettek az ő íjászai; veséimet meghasítja és nem kimél; epémet a földre kiontja.

Hans pilar svirrar kringum meg; bønlaust han kløyver mine nyro, mitt gall han tømer ut på jordi.

14 Rést rés után tör rajtam, és rám rohan, mint valami hős.

Han bryt meg sund med brot på brot og stormar mot meg som ei kjempa.

15 Zsák-ruhát varrék az én fekélyes bőrömre, és a porba fúrtam be az én szarvamat.

Sekk hev eg sytt um hudi mi og stukke hornet mitt i moldi.

16 Orczám a sírástól kivörösödött, szempilláimra a halál árnyéka szállt;

Raudt er mitt andlit utav gråt, og myrkret tyngjer augneloki,

17 Noha erőszakosság nem tapad kezemhez, és az én imádságom tiszta.

endå mi hand er rein for vald, og bøni mi er fri for svik.

18 Oh föld, az én véremet el ne takard, és ne legyen hely az én kiáltásom számára!

Løyn ikkje blodet mitt, du jord! Legg ikkje klaga mi til kvile!

19 Még most is ímé az égben van az én bizonyságom, és az én tanuim a magasságban!

Alt no mitt vitne er i himmeln, min målsmann i det høge bur.

20 Csúfolóim a saját barátaim, azért az Istenhez sír fel az én szemem,

Når mine vener spottar meg; til Gud eg tårut auga vender.

21 Hogy ítélje meg az embernek Istennel, és az ember fiának az ő felebarátjával való dolgát.

Han døme millom Gud og mann og millom mannen og hans ven.

22 Mert a kiszabott esztendők letelnek, és én útra kelek és nem térek vissza.

Og ikkje mange år det vert fyrr eg gjeng burt og kjem’kje att.